Magyar Boglárka: Pihenő

Pihenő

Odakint csíp a fagy. Dér lepi az ágakat, hó borítja a rongyos erdőt. Vigyáznak egymásra, ahogy összeérnek, és az ágak szorításában megpihen a csillogás. Nem reccsen fa, nem zúg a szél. Tisztelik a pici faviskót, ami bennük lassan összeesik.

A tornácon gumicsizma, ajtóban kulcs, belülről fordította a zárra valaki. A fagyos kulcscsomó dermedten fél, hogy egyszer, ha elolvad az erdő, az ő szürkesége is elvész. Mozdulatlansága keserű benti idillt és emlékeket őriz. Mert odabent minden áll. Az idő, a bútorok, a száraz kenyérre emlékeztető tégladarab, egy bögre poshadt víz. Fényképek és dobozok, értékek és életek hevernek szanaszét. Még így, árván is vágynak rá, hogy egyszer valakiben összeérjenek. A sarokban áll egy tűzhely, a tűzhelyen egy apró, ablakrésen beszökött cica próbál melegedni, sikertelenül. Fűtés ugyanis nincs, a kályha csak szénszagú hideget gőzöl ki magából.

Azért minden takaros és szép és porlepte és öregszagos és nyikorgó. A házikó gyomrában piros takaró terpeszkedik szélesen az ágyon. Egy múmiát őriz.

 

 

Magyar Boglárka: 99′-ben született, és azóta él, szeret, ölel, gyűlöl, megsajnál, átérez. Olvas (amióta tud) . Ír.(gimi óta). ELTE-s  bölcsész fajta. Újonnan Kazinczy-érmes, úgyhogy papíron tud szépen beszélni, szavalni meg egyenesen imád.
 

 

 

 

A borítókép forrása: Pixabay