Tóháti Zsuzsa: Lecke

Lecke

Mama elküldte a bátyámat tejért egy nappal azután, hogy megérkeztünk a faluba. Papa biciklijével tekert végig a szűk utcán estefelé, és mielőtt bekanyarodott volna a bolthoz vezető sikátorba, az utca végén meglátta a bozótost. Kiserdőnek nevezte el. Igazi dzsungel, egymásra nőtt bokrok és fák, méteres fű mindenütt, az erdő mögött pedig egy omladozó ház teteje látszik. A bátyám megvette a tejet, hazasietett, és elmondta Bettinek, hogy mire bukkant. Amikor meghallottam, hogy miről sugdolóznak, kénytelenek voltak engem is beavatni.

Azt mondják, ha nem csapok zajt, akkor engem is magukkal visznek, meg hogy nem mondhatom el senkinek. Elöl a bátyám töri az utat a derékig érő fűben, mögötte Betti halad, én megyek leghátul. Néha elteker egy biciklis a sikátor felé, de a kiserdő irányába nem figyelnek. Olyan sűrű körülöttünk a növényzet, hogy senki sem láthat meg minket. Messze bent vagyunk a bozótban, a fejünk sem látszik ki, csak a fűszálak ringatóznak, ahogy haladunk egyre beljebb a ház felé. Nemsokára sötétedik, és az esti harangszó jelzi, hogy indulnunk kell haza, bárhol is vagyunk. Mikor a nap végén mama kiáll a kapuba, és int, hogy befelé, akkor szokott Betti is elindulni az utca végén lévő házuk irányába.

Lassan átvizsgáljuk az egész bozótost, ágakat gyűjtünk a bunkerhez, de a házikóig nem merünk elmenni. Betti azzal ijesztget, hogy biztosan boszorkányok lakják a kiserdőt, és a nádtetős, málló vakolatú ház a tanyájuk. Azt is mondja, hogy azok az emberek, akik valaha a faluból tűntek el, mind ott vannak bent a házban. Néha oldalba böki a bátyámat. Olyankor a bátyám rávigyorog, és megpaskolja a vállát. Aprókat üt, hogy ne fájjon. Mikor velem verekszik, soha nem figyel arra, hogy ne csattanjanak az ütései. Mama mindig mondja neki, hogy ne üssön, mégiscsak az egyetlen húga vagyok. Bettivel megbeszélik, hogy pár nap múlva visszajönnek, és építenek maguknak egy bunkert. Mikor megfenyegetem a bátyámat, hogy elárulom mamának, engem is bevesznek. Eltervezzük, hogy egész nyáron a bunkerben leszünk. Betti megígéri, hogy tervrajzokat készít, én meg a bátyám pedig elhatározzuk, hogy papa szerszámosából összegyűjtünk mindenféle eszközt a bunkerépítéshez. Este alig tudok elaludni, annyira izgatott vagyok.

Majdnem minden nap elmegyünk a kiserdőbe. Most már Betti megy elöl, mögötte a bátyám, utána én. Az utcától és a sikátortól legtávolabb eső pontot választjuk ki a bunkerhez. A kiserdő és a ház közé valaki néhány sor krumplit vetett. Ezt már csak akkor látjuk, mikor Betti és a bátyám keresztül gyalogolnak a friss hajtásokon. Az egyik ilyen alkalommal a ház mellett meglátunk egy nénit. Alacsony, a háta görnyedt, sötét ruha van rajta, a fején fekete kendő. Legalább száz évesnek néz ki. Mikor észrevesszük, a bátyám hasra veti magát a bokrok mögött. Megfogja Betti kezét, és őt is maga mellé húzza. Én is gyorsan leguggolok, a bozótos teljesen eltakar. A néni sokáig matat a ház körül, mi pedig egy pisszenés nélkül bujkálunk a bokrok és a fák között. Csak akkor merünk felállni, mikor látjuk, hogy visszamegy a házba, és jódarabig nem bukkan fel újra. Közben sötétedni kezd, meghalljuk a harangszót. Lopakodva elindulunk kifelé az erdőből. Már majdnem kiérünk az utcára, mikor valami neszt hallunk. A bokrok mögül a fekete ruhás öreg néni jön felénk. Betti felsikolt és rohanni kezd. A bátyám toporog egy darabig, aztán ő is Betti után szalad. Mire én is futásnak erednék, a néni hirtelen elém lép a fák közül. Bettit és a bátyámat nem veszi észre. Egyedül maradok vele. Látom, hogy a nagy fekete kendő alatt mozog a szája, de nem értem, mit mond. Az arca ráncos, öreg alma. A szívem a torkomban dobog, alig merek megmoccanni. Közelebb lép, én pedig egyszer csak erőre kapok, és szaladni kezdek kifelé az erdőből. Futás közben a gallyak és az éles fűszálak végighasítják a lábam. Ahogy ritkulni kezd körülöttem a bozótos, hallom, hogy utánam kiált. Neveletlen kölyök, meg ne lássalak még egyszer. Végre kiérek a fák közül. A bátyámék az utca és a sikátor találkozásánál álldogálnak. Engem várnak. Ez jó volt, kiáltja Betti, a bátyám pedig vele együtt nevet. Én nem tudok nevetni, még mindig remeg a lábam az ijedtségtől.

Másnap reggel, mikor mama hazajön a boltból, egyenesen a szobánkba siet. Még ágyban vagyunk, mikor szinte beront a szobába. Nem szégyelled magad(!?), kiabálja. A bátyámmal egymásra nézünk, megszeppenve felülünk az ágyban. Hogy képzeled, hogy csak úgy beosonsz Ilukához tönkretenni a fákat, folytatja mama. Megfogja a karom és felránt az ágyból. Széttaposod a krumplit, letöröd az ágakat. A bátyám csak ül némán, én meg sírni kezdek. Mi csak játszottunk. Az az öregasszony egy boszorkány, hüppögöm. Mamának villan a szeme. Felemeli a kezét, de megáll a levegőben a mozdulat. Sarkon fordul, és kimegy a szobából.

Még aznap délután belopózunk papa szerszámosába. Csavarokat, szegeket, köteleket pakolunk a hátizsákomba, és mindent, amiről azt gondoljuk, hogy hasznát vehetjük a bunkerépítésnél. Jól teletömjük a zsákot, a bátyám a hátára veszi, és elindulunk. Bettivel félúton találkozunk. Már az utca és a sikátor találkozásánál járunk, mikor eszembe jut, hogy nem hoztuk magunkkal a kézi fűrészt. A bátyám és Betti azt mondják, szaladjak vissza érte. Loholok végig az utcán, sietek, ahogy csak bírok. Senki sincs az udvaron, beszaladok a szerszámosba, és elkezdem kirángatni a fiókokat. Emlékszem, hogy láttam valahol a fűrészt, csak azt nem tudom, hogy pontosan hol. Izgulok, nehogy mama észrevegyen, és nem akarok sokáig elmaradni sem. Nem szeretném, hogy a bátyámék nélkülem kezdjék el építeni a bunkert. Hosszú percek telnek el, mire végre megtalálom a fűrészt papa egyik szerszámos ládájában. A hónom alá csapom, és lopva kinézek a szerszámtároló ajtaján. Elindulok kifelé, hónom alatt a kézi fűrész. Már majdnem nyitnám a kaput, amikor meghallom mama hangját. Te meg hova, kérdezi. Megtorpanok, szorítom a fűrészt a hónom alatt. Hátra sem nézek, úgy válaszolok. Bettiékhez megyek. Mama sóhajt, aztán elindul felém, hallom, ahogy csattog a papucsa a járdán. Nem merek kimenni a kapun, nem merek elfutni. Mikor mellém ér, és meglátja a fűrészt, elkerekedik a szeme, szétnyílnak az ajkai, és csodálkozva rám néz. Minek ez neked, kérdezi. Lesütöm a szemem, és nem válaszolok, amitől csak egyre mérgesebb lesz. Hova viszed nagyapád fűrészét? Megszorítja a csuklómat, a fűrész a földre esik. A bunkerhez kell, suttogom. Már megint Iluka kertjébe akarsz belógni, kérdezi, de a választ meg sem várja. Bezavar a szobába, és rám csapja az ajtót.

A következő egy hetet büntetésben töltöm. Mama minden délelőtt a konyhába parancsol, hogy segítsek neki főzni. Betti és a bátyám megígérik, hogy nem mennek a kiserdőbe, és nem kezdik el nélkülem építeni a bunkert. Egyik délután hallom, hogy mama telefonon beszél anyuval. Nem lehet egy lánynak így viselkedni, mi lesz így belőle. Majd ő megtanítja nekem, hogy mi egy tisztességes lány dolga, magyarázza. Azt nem hallom, anyu mit válaszol, mama gyorsan végez a beszámolóval, leteszi a telefont, és már megy is vissza a konyhába.

A bátyámék minden nap kitalálnak valami újat. Egyik nap bicikliznek, másnap sétálni mennek, azután Bettiékhez. Betti apja a közeli halastóhoz jár pecázni. Megígéri a bátyámnak, hogy legközelebb velük mehet, meg azt is, hogy majd megtanítja szákolni. Engem a tóhoz sosem engednek el, azt mondják, túl kicsi vagyok, és úszni sem tudok, veszélyes. Esténként a bátyám elmondja, hogy aznap éppen mit csináltak, de napról napra egyre kevesebbet mesél. Alig várom, hogy vége legyen a fogságnak, és újra velük mehessek. Otthon csak vánszorog az idő. Délutánonként a tervrajzokat nézegetem. Néhány helyen átrajzolom őket, megjegyzéseket írok melléjük. Azon gondolkozom, hogy miket csinálunk majd a kiserdőben, ha végre elkészül a titkos helyünk.

Egyik nap mamával barackot szedünk. A bátyám pecázni ment Bettiékkel. Mamával nagy kosarakat hozunk elő a szerszámosból, hátra visszük őket a kertbe, és tele szedjük sárgabarackkal. Mikor megmostuk az összeset, mama megmutatja, hogy kell kivágni a szemekből a hibás részeket, aztán apró darabkákra vágni a barackokat a lekvárhoz. Unottan vagdosom az életlen, kicsi késsel a puha barackokat, mama pedig óriási fazekakat meg befőttesüvegeket cipel ki a kamrából. Az üvegeket alaposan megmossa, aztán szép sorban mindet meleg vízbe mártja, amíg fő a lekvár.

Pár nap múlva a lelkemre köti, hogy semmi meggondolatlanságot ne csináljak, legyek rendes lány, különben telefonál anyunak, ők pedig hazavisznek. Boldogan megígérek mindent, aztán izgatottan a zsebembe gyűröm a bunker tervrajzait, és már indulok is Bettiékhez. Csengetek, Betti és a bátyám kijönnek a házból, és mind a hárman leülünk az udvaron egy nagy diófa alá. A halakról kezdenek beszélgetni, amiket a tónál fogtak. Hallgatom őket egy darabig, aztán előveszem az összegyűrt tervrajzokat a nadrágom zsebéből. Nem is néznek rám, tovább magyaráznak a halakról. Mikor kérdezem, hogy mi lesz a bunkerrel meg a kiserdővel, először nem válaszolnak, aztán mindketten megvonják a vállukat. Betti azt mondja, őket ez már nem érdekli. Gyerekes dolog, túl nagyok vagyunk már az ilyenekhez. Nem válaszolok, csak lassan összehajtom a rajzokat, és vissza gyömöszölöm őket a zsebembe.

Másnap nem megyek át a bátyámmal Bettiékhez, inkább mamának segítek lekvárt főzni. Sorban megtöltjük a kikészített befőttesüvegeket a forró lekvárral, aztán szorosan egymás mellé állítjuk őket a konyhaasztalon, és rájuk terítünk egy régi, vastag abroszt. A dunsztos üvegeket egy teljes napig így hagyjuk az asztal közepén, érintetlenül. A következő adag baracklekvárt már én főzöm egyedül. Mama azt mondja, anyu büszke lesz rám, ha meglátja, mennyi mindent tanultam ezen a nyáron.

 

 

Tóháti Zsuzsa: 1987-ben született Debrecenben, jelenleg is itt él. A debreceni Ady Endre Gimnázium irodalom-dráma tagozatán érettségizett, majd Egerben, az Eszterházy Károly Egyetemen végzett anglisztika szakon. Két mesterdiplomáját 2012-ben, illetve 2018-ban szereztem a Debreceni Egyetem bölcsészkarán, angol irodalom és kultúra, majd pedig angol nyelvtanári szakokon. Jelenleg szabadúszó nyelvtanárként és fordítóként dolgozik. Eddig három antológiában jelentek meg novellái. A prózaírás mellett versekkel is foglalkozik. Szabadidejében filmeket néz, angol nyelvű tanulmánykötete Peter Greenaway barokk mozijáról 2012-ben jelent meg Németországban.

 

 

A borítókép forrása: StreetKitchen