Szűcs Anna Emília: Élek

Élek

Ott ül a szoba közepén abban az undorító, zöld pulcsiban, soha le nem rohadna róla. Azt mondja, a Karcsi bácsitól kapta még egy hónappal ezelőtt, muszáj hordania. Megkérem, hogy pontosan középre feküdjön, de nyilván nem sikerül neki, a fél teste lelóg jobbra, ettől kaparni kezd a torkom, mint mindig, mikor aszimmetrikus dolgot látok, aminek köze van a munkámhoz. Emlékszem, azt nézem, hogy dél van és nagyon meleg, de mintha apokalipszis közeledne, olyan sötét az ég. A lakásba alig szüremkedik be egy kis fény, akár este hat óra is lehetne. Rágyújt a szoba közepén, úgy, fekve, ahogy van, egy órán át gyömöszöli előtte a dohányt a papírba, mert így stílusos. Ezt mondja. Így stílusos. Hogy aki nem rendes polgári állást vállal, az tekerje a saját cigarettáját, „másra úgysem futja”. Emlékszem, nagyon gyűlölöm ezért a mondatért, azt gondolom, hogy most aztán elég belőle, kirakom a lakásból, vagy mondjuk elkezdek ordítani, hogy takarodjon, vagy azt, hogy mit képzel, kivel beszél, kinek röhög a szemébe, de erről eszembe jut az anyám, szóval nem teszem, csak figyelem csendben, ahogy fekszik a szürkületben ázó szoba fülledt levegőjében, felette három méternyire plafon, a szélén beázás, lent penészfoltok, világosbarna parketta, rajta a Népszabadság feldarabolt számai, azokon meg lehunyt szemmel zöld pulcsiban barna feje, egyenes orra, „meg ne szólalj”, ezt gondolom, akkor szétloccsan a levegő, ami egy percre némaságban úszik, mint a teafilter, ami kioldja magából az élénk színeket. Ízig-vérig belvárosi lakás, ez olyan lakás, gondolom, amit imádok, mert él, nemcsak élnek benne, nyikorognak az ajtói, dupla ablakosok, középen ganggal, pici közösségi térrel, belvárosi lakás, nem az enyém, egy férfié, akivel néha lefekszem, hogy odaadja, ha ideiglenes műteremre van szükségem. A szeánszunk végig így fog zajlani, képtelen nyugodtan feküdni, én nem szólalok meg, ő meg addig beszélteti saját magát, hogy elkezd sírni a földre fektetett újságpapírokon, nekem remegni kezd a kezemben az ecset, „nem fogok fizetni” ennyit mondok, mire még jobban rázendít és eltakarja az arcát, „nem fizetek, ha nem hagyod abba, nem hallod? elrontod a munkám”, felállok és otthagyom a cuccaimmal együtt. Istenem, mit vétettem, emlékszem, ezt gondolom.

[…]

Másnap délig alszom nálad, hogy mire visszaérek a Dob utcai lakásba, üres legyen minden. A hetessel kell mennem, egyszer átszállni, aztán séta – lomtalanítás a hetedik kerületben, földi pokol. Járhatatlanok az utcák, mocskos levegő szürkíti be a szaruhártya felszínét, járhatatlan nappalok, alig találom a kulcsom, egy rosszarcú, fogatlan ember közeledik az utca végéről, azt képzelem, hogy kirabol, gyorsan becsusszanok egy kifelé haladó nő mögött a lépcsőházba. Még mindig lassan ázik a szürkeség, eszembe sem jut, hogy még ott lehet, fent a lakásban, arra számítok, hogy üres minden és nem kell vele szembenéznem, gyanútlanul közeledek. Majdnem beletörök egy másik kulcsot az ajtóba, „rohadj meg” sziszegem, be kell rúgni kicsit térddel a bejáratit, „be kell nyomni”, úgy nyílik simán. Benézek, dobog a szívem, behahózok a szobába, és akkor nem felel senki, üres a lakás, ez teljesen megnyugtat. Még jó, hogy a kurva ecsetjeimet itt hagytam, úgy felbaszott a sírásával, hogy minden nélkül, pőrén, a kaftánomban kirontottam a lakásból. Kaftánban járkálok és festek, mint Frida Kahlo, szőkén, bajusz nélkül, általában bebaszva, hogy jöjjön az ihlet, megtaláljon, ott is maradjon velem néha, „istenem, szabadíts meg magamtól”, néha legszívesebben kiválnék a testemből, hogy ne kelljen ezt a szar műsort hallgatni éjjel-nappal.

Kinyitom az utcafrontra néző ablak dupla szárnyait, kiszagolok, büdös van, lomtalanításszag, az istennek sem tudnám megmondani, milyen az, de nem is érdekel senkit, hogy meg tudom-e határozni pontosabban, persze. A szemközti ház erkélyén kurva nagy vitorlavászon van kifeszítve, alatta két kovácsoltvas szék, „szépek így egymás mellett”, egy fiatal srác cigizik a bal oldalin, előtte kávé, de kurva elcsépelt ez is, meg hogy állok szemben a kaftánomban és innen bámulom, próbálom rögzíteni a pozícióját, de ő ezt nem tudja, azt hiszi érdekel, mit csinál: beletúr a hajába, int. Hátat fordítok neki, nehogy azt higgye, és elkezdem nézni a szoba közepére fektetett újságpapírokat, elkezd hiányozni róla a barna fej, meg az ocsmány zöld pulóver, odasétálok és lefekszem rá, a Népszabadság közepén fekszem, amikor meglátom.

Jobban mondva, nem is akkor látom meg, hanem már sokkal korábban, csak akkor még nem tudom, hogy mit látok, nem tudja beazonosítani a szemem a végtagokat, néha, bevallom, fogalmam sincs, hogy egy festményemet nézem-e vagy a valóságot. Néha fogalmam sincs megtörtént-e az, ami történt, vagy csak úgy érzem történnek a dolgok, ennek megállapítására közvetlen eszköz sem áll rendelkezésemre, hiszen általában egyedül vagyok, nincs, aki biztosítson, nem tudom, mikor mi történik. Mint egy Matisse festmény, olyan körvonalazott, de beazonosíthatatlan számomra minden, annyira képlékeny a valóság – csak színek, vonalak, ábrák rendszere, hol kezdődik a kezem, meg nem tudnám mondani, beül az orromba a szobára telepedő szürkület, azon gondolkozom, hogy amit látok valóságos-e, és míg gondolkozom lemegy a nap. Jó volna meghalni, emlékszem, ezt gondolom. Egy olyan eszményen fekve, ami nem létezik, de belém folynak a szavak a padlóról és mégis érzem magamban. Zöld színe van.

[…]

Mint egy közhelyes prózaszövegben általában, nem tudom mennyi idő telik el, míg fekszem és nézem a lábait. Ebből a szögből egészen nehéz lenne lefesteni, de jó kihívásnak tűnik. Elkezdem keresni az ecseteket, nincsenek meg, nincs is erőm keresni őket tovább, egyszerűen abbahagyom az erőlködést és egy ideig figyelem a plafont. Egy légy mászik pontosan középen, kis fekete pont, lehet, hogy nem is légy, nem tudnám pontosabban meghatározni, mert nem látom, nagyon rossz a szemem, egy forgatáson romlott el négy évvel ezelőtt, amikor nem UV szűrős szemüvegben mászkáltam napokig a tűző napon. Előtte sasszemem volt, micsoda faszság, azért tönkre tenni a szemünket, hogy jobban lássunk vakító fényviszonyok között, micsoda faszság, gondolom. Dobban a lakás, legbelül bennem, le vagyok lassulva, alig bírom rávenni a szemem, hogy fókuszáljon. Megunom a légy figyelését. Nem csinál semmit, lehet, hogy megdöglött, le kéne festeni, gondolom, milyen szép metaforája lehetne ez a polgári életnek, „döglődő légy a falon” a kép címe ez volna, alcímnek jó lesz valami sokkal explicitebb, valami, amitől tudja a Karcsi bácsi is, ha látja, hogy ez bizony az ő társadalomkritikája, az övé, aki hagyja döglődni a legyet a falon. Megunom véglegesen a légy figyelését, mert nincs benne semmi szép, jobban mondva én nem látok benne semmi szépet, „ez csak egy kurva légy”, ez ugrik be egy olyan nyárról, mikor te meg én még a nagyinál vadásztunk rájuk, a nagyi az ujjai között morzsolta őket el, ha sikerült elkapnia, „minek jön be a lakásba”. Akkor sírtam utoljára ilyen semmilyen élőlény miatt. Most sem fogok sírni, eldöntöm, mielőtt megint odafordulnék a végtagokhoz, nem fogok sírni, mert az megalázó, van jobb dolgom is. Egyelőre inkább nem mozdulok.

Oldalra fordítom a fejem, hogy jobban lássam, lassan kúszom hozzá. Azt hiszem, meghalt, úgy fekszik az asztal alatt, csak a zöld, ocsmány pulcsijának a színe nem fakul. Dobban a lakás, megérintem a vállát, aztán félresöpröm a nyakára lógó hajzuhatagot, kutatok az ütőere után, bazdmeg, de kurva elcsépelt, ezt gondolom, hirtelen megtalálom, és ott szorít, nyom, verdes ujjaim alatt a vére, egy percre leszorítom, hogy csendesedjen, de olyan erős, hogy elkapom a kezem. Visszagurulok az újsághalomra, szétnyílik a kaftánom, megmutatom a plafonnak a testem, „itt vagyok, itt vagyok” nevetek fel és élek. És emlékszem, azt gondolom, hogy ez mennyire kurvára elcsépelt.

[…]

 

 

 

Szűcs Anna Emília: 1999-ben született Budapesten. Harmadéves magyar szakos hallgatóként főleg kisprózákat, verseket, kritikákat, illetve reflexiókat ír. A nemrég indult Nincs online folyóirat egyik szerkesztője.

 

 

 

A borítókép forrása: dtla-weekly