Szabolcsi Alexander: Népszínház utca 2.

Népszínház utca 2.

 

Nézem, ahogy a ketchup hosszú, keskeny utcát vág az olajon, úsznak rajta a csikkek, majd a csatorna rácsai között eltűnnek. A számban érzem az ízét, poros kátrány remegés, csalamádé és darálthús. A pogácsa lassan szívja magába az olajat, a savanyúság szálakban áll körülötte, a hús pedig, mint egy kis sziget az egész közepén. Egy autó hirtelen áthajt rajta. Inkább visszamegyek egy másikért.

 

K hív. Törékeny hangon szól bele a telefonba, szinte meg tudom számolni a repedéseket a hangján. Nézem az előttem álló férfit, ahogy az eladóval vitatkozik. K köhög, próbálja összeszedni a hangját. A férfi segge remeg az idegességtől, ahogy a kezével hadonászik, belemozdul mindene. Az eladó csak közönyösen válaszolgat. K végre, sok halandzsa után kinyögi mit akar.

 

„Figyelj, gyere már fel ma. Muszáj. Meghalok.”

A végén már sípol a hangja. A csávó előttem az asztalra csap, majd felkapja a hagymakarikáit, beleköp, és az eladóhoz vágja. Egy percig bámulnak egymásra csendben. K ugyanazt a mondatot mondja már hatodjára, tudja, hogy itt vagyok, hallja hogy szuszogok. A csávó kap egy pofont az eladótól. Mind a ketten mosolyognak. A csávó fizet és elmegy.

„Persze, megyek.”

Kérek még egy retro burgert, meg akkor már K-nak is viszek egyet. Ameddig készül, kimegyek a bolt elé elszívni egy cigit. Látom, hogy a régi burgerem újabb létet kezdett azóta. A közepébe egy kis üveg volt dobva, azon egyensúlyozott egy galamb. A ketchupot csipkedte, próbálta enni. A csőre vörös volt. Aztán megcsúszott az üvegen és a ketchup-folyó közepébe esett. Vörös lett a háta is. Repülés közben ketchup-cseppekkel szórta az utcát.

 

K ajtaja tárva nyitva néz ki a gangra. Kopogok az ajtófélfán, és már két lépéssel az előszobában is vagyok. Az ajtót nyitva hagyom, legalább egyszer kiszellőzik ez a lakás. A konyhából mocorgást hallok. K az egyik széken kuporog felhúzott lábakkal, a fejét mélyen ölébe temetve. A hűtő teljesen kirámolva, polcok szétdobálva, a falon tojásfoltok, az asztal telepakolva ételekkel.

 

Átlépdelek az ételtörmelékeken és leülök K-val szemben. A jobb kezemmel mindent, ami az asztalon van, letolok oldalra, majd az üres asztal közepére teszem a hamburgert és rágyújtok egy cigarettára.

„Hoztam. Finom. Egyél.”

K nem válaszol, kicsit megemeli a fejét, bal kezéből egy papírgalacsin kerül elő. Lassan bontogatni kezdi, majd lerakja az asztalra és az öklével próbálja kisimítani. Aztán átnyújtja nekem és visszakuporodik. A hamburger csak áll tovább a saját hideg zsírjában.

 

Ahogy olvasom a papírt kiderül, hogy valami orvosi dolog. A beteg nem fogyaszthat semmilyen állati vagy növényi eredetű táplálékot. Ellenkező esetben a halál esetlegessége exponenciálisan nő. A többit nem tudom kivenni. K-ból valami búgó hang tör fel.

„Érted, nem ehetek semmit.”

Kibontom a hamburgerem és harapok belőle egy nagyot. Megint érzem valahogy az utca ízét benne, lehet, csak az előbbi után maradt szájíz, mindenesetre ez a gázolaj jól megy a csalamádéhoz, csak a kátrányt ne érezném.

„Persze, értem. Nem ehetsz semmit, ami növény vagy állat.”

K gúnyos arccal néz fel az öléből. De nem várom meg, míg elmondja, amit akar, felállok és átsétálok a szomszéd szobába. Nézelődök egy darabig. A kanapé túl nagy, a váza túl kemény, a tévé talán veszélyes így elsőre. Aztán meglátom az órát a falon, kis minimalista faóra, semmi szám, csak két mutató. Visszamegyek a konyhába és K elé teszem az órát. Felnéz rám, majd az órát bámulja. Egy kést és egy villát teszek az óra mellé.

 

Másnap megint felmegyek, hogy ránézzek, hogy van. Ahogy kinyitom az ajtót, teljesen üresen találom az előszobát, se fogas, se szekrény, se csillár. Beljebb érve feltűnik, hogy az egész lakás üres. K-t végül megint a konyhában találom meg, ahogy a kék csempét rágja a falról. A teste teljesen megnőtt, vagy negyven kilót magára vett, mintha nem is ő lett volna.

„Látom, éhes vagy.”

„Aha.”

„Viszont így nem fogod sokáig húzni. Megyek hozok neked valami tartósabbat.”

„Aha.”

Nem figyel rám, teljesen betölti a szobát a csempe ropogása a fogai alatt. Intek neki, hogy elmentem. De még az ajtaja előtt megtalálom azt a kukászsákot, amibe a kajákat pakolta. Szinte minden benne van a hűtőből. Dinnye, csirke, vaj, pörkölt, kóla, de pár szem kivi is. Összefogom a tetején a csomagot és a hátamra dobom.

 

De nem bírom ki, ahogy leérek a lépcsőkön, a kukák tetejére teszem a zsákot, felnyitom nagyra a száját. Enni kezdek. Amit ér a kezem, azt a számba nyomom, rágás nélkül nyelek. A pörkölt és a dinnye levet eresztenek, csordogálva folyik végig az alkaromon a vízzel keveredett szaft. A torkom nyomást érez és tágul, ahogy a tenyerem újabb adagot markol ki a zsákból már nyelem is le az ételt. Koppanás nélkül ér le a gyomromig a zsák egész tartalma. A zacskót gyorsan az egyik kukába túrom.

 

Másnap a hamburgerezőben ülök. Egy burgert meg hagymakarikákat kértem, már a pénztárnál láttam, hogy oda vannak égetve. Fogom a tálcát és leülök az utcára néző ablakhoz. Hallgatom, ahogy mögöttem zúg az elszívó, próbálja a port kiszívni magából, felköhögni a zsírt. Az egész bolt olajszaggal és füsttel van tele.

 

Közben megérkezik a teherautó az üzlet elé. Intek, hogy még eszem, várjanak. Ők a pár napja ott rothadó burgerem nyomát vizsgálják, most már igazán nem hasonlít régi önmagára. Mint egy olajos, széttrancsírozott tetem. Akár egy lapos galamb is lehetne.

„Jónapot, uraim. Elhoztak mindent?”

„Igen. De arról nem volt szó, hogy az autót is szét kell szednünk. Ez plusz pénz lesz.”

„Ne foglalkozzon azzal. Csak vigyék fel a Népszínház utca 2-be. Nyolcadik lakás. Második emelet.”

 

És már szálltak is be a kocsiba, amint a kezükbe nyomtam a pénzt. Néztem, ahogy egy teherautóra pakolva áll tovább az egész életem. Az egész ház kerttel, autóval, csövekkel, kábelekkel, bútorokkal, falakkal. Rágyújtottam egy cigarettára, és azon gondolkoztam, milyen hamburgert kérjek az útra. Közben esni kezdett az eső. A galambhamburgert lassan mossa le a csatornába.

 

Ahogy sétálok fel K lakásához, a lépcsőházban hörgést és lihegést hallok. Mintha valaki próbálna felköhögni valamit. Kiérek a gangra, és K lakása helyén őt látom meg, a teljes lakást ő tölti ki. Feldagadt és megnőtt. Éppen a felette lévő lakás alját rágta.

„Szóval nem volt elég, mi?”

Nevetek. Nem válaszol, nem mintha tudna bármit is. Csak néz rám a megnőtt, üveges szemeivel, értetlen, gömbölyded arcával. Leülök elé a gangon, nekidőlök a hasfalának és kibontom lassan az elcsomagolt hamburgerem. De ahogy beleharapok érzem, hogy morogni kezd K teste. Remeg tőle az egész folyosó.

 

Felállok és szembe nézek vele. Az arca teljesen vörös, a nyakára szorítja kezét és közben hörög. A felette lévő lakás oldalába harap és gyorsan rágni kezd. Nyelés közben egy nagy könny fut le az egyik szeméből. Pár törmeléket lemos az udvarra a gangról.

„Gyere közelebb és nyisd ki a szád.”

Az egész, mint egy ajtó nyílt ki előttem. Átléptem a fogak felett és sétálni kezdtem K nyelőcsövén befelé. Hallom, ahogy mögöttem összezáródik a szája.

 

 

A borítókép forrása: Amazon — hamburger