Torma István: Az Örökmozgó és az ég

Az Örökmozgó és az ég 

Mint említettem, én, az Örökmozgó, az idők végtelensége óta csak a horizontot láthatom. Sok ez, hiszen milyen sokan még ezt sem láthatják. 

Tulajdonképpen mégsem vagyok biztos, hogy ez sok, mert nem tudom, mit nem látok még, milyen az ég, van-e szépsége és egyáltalán jelentősége? Miért van, és mi az életútja? Csak passzív, tehetetlen szereplője a világnak, mint a nehézkedés, vagy van élete, mozgása, tartalma és feladata?

A Csillagász bóklászik felém, talán nem is tudja, hová tart. Meg-meg áll, hallgatja halk zizzenéseimet, csapágyaim siklását, arcán érzi, ahogy kerekeim felkavarják a levegőt. Leül Galamb mellé, a kis meleget sugárzó folt másik oldalára. Megjön Hajléktalan is, a többiek odább húzódnak.

 – Mesélek nektek az égről. És meséltem a horizonton felbukkanó fehér, rózsaszín, szürke és fekete, fátyolos és mennydörgő felhőkről, amelyek, mint valami fal, állnak a látóhatáron. Az igaz, hogy a felhőfal eltakarhatja a Napot és a Holdat, de ezt nem tudom megmagyarázni, gondolom, ennek jelentősége figyelmen kívül hagyható. Bizonyosan a felhők alkotják világunk szélét, világunk addig tart és nem tovább.

Meséltem napkeltéről és napnyugtáról, a Holdról, meg a ködről, ami még a felhőket is eltakarhatja. Én sajnos ezt a világot nem ismerhetem meg, hiszen életem helyhez kötött, vendégem ritkán akad, aki mesélne nekem fűről meg virágokról, a patak folyásáról, a villám csapásáról.

 – Ez egyáltalán nem így van! – és beszél, beszél a Csillagász a bennünket körbevevő égről, világűrről, világegyetemről, meg mindenségről, sötétségről és hidegről, csillagok milliárdjairól, csillagködökről, meg nóvákról, kettős csillagokról, meg neutroncsillagról. Fényévekről, fényév milliárdokról, fekete lyukakról és spirál galaxisokról.

 – Elég, elég! – mondom, neked ez az ég?! Ez a hideg sötétség, végtelen messzeség és rideg számosság?!

 – Nem, az ég nem ilyen! – folytatja Hajléktalan. Az ég felettünk van, mindig felettünk. Ott lakik a Nap, ő melegít minket. A napmelegnél csodálatosabb nem nagyon van számomra, kifeküdni a félárnyékba, jól megizzadni! Felér egy fürdővel. Mi nagyon sokat fagyoskodunk, kell a meleg, soha nem lehet sok belőle.

És ott lakik a Hold is, ő világít nekünk éjszaka. Azok a felhők, amiket te, Örökmozgó, látsz, azok eljönnek fölénk is, szelet, esőt hoznak, télen meg havat, zúzmarát. Felettünk szállnak vagy rohannak, mikor mi a dolguk.

 – Az ég egyáltalán nem ilyen! – szólal meg Galamb. Az ég maga a szabadság, a mindenen áthatoló boldogság, maga az élet, tere a mi létünknek. Nincs annál csodálatosabb és vadítóbb, mint szelni az eget, felkapaszkodni akár a felhőkig, és onnan suhanni alá. 

Kitárul a látóhatár, és tudd meg Örökmozgó, hogy a világ távolabbra ér, mint te gondolod. Vannak nagy folyók, meg tengerek, melyek körülveszik világunkat, a szárazföldet, azon túl már tényleg nincs semmi!

Nem beszéltetek a bárányfelhőkről és az alkonyról, az ég félelmetes, fenyegető elborulásáról, elfeketedéséről és leszakadásáról, vagy a jéghideg égről, amikor szinte vakítanak a csillagok. Meg az üveges kék, a rovaroktól zümmögő, vagy a vörös égről.

Mi madarak ide a földre csak megpihenni jövünk le, a táplálkozás kényszerűsége, a szaporodás, fészekrakás öröme hoz minket ide, meg néha a kíváncsiság.

 – És az ég küldöttei, meg az angyalok?! – szól Hajléktalan.

 – Isten is az égben lakik, és a lelkünk is oda száll fel, ha meghalunk. Az ég tele van fenséges titkokkal.

 – Az igazság, hogy most már végképp nincs fogalmam, hogy milyen az ég és mi végre van! – szóltam. Beszéltek összevissza, visszaélve azzal, hogy én soha, de soha nem láthatom a felettem lévő eget! Kétségbe ejtettetek, elszomorodtam. Mára búcsúzzatok, át kell gondolnom sok mindent, összezavartatok.

 

Torma István: Kazincbarcikán él, többcsaládos apuka.  

 

A kiemelt kép forrása: TheCreativeBusiness