Oláh Péter: az ananászok függősége

az ananászok függősége

Súlytalanok az emberek, ez nem oké, nem tudnak belegondolni, hogy a kukának a bőrét ugyanúgy felsérthetik az üvegszilánkok. Több napja ülök ebben az ápolatlan büfékocsiban, nézem az ablakot. Nem tudok megkérni senkit, hogy vigyen ki innen, mert nem nekem való ez a légtér, friss levegőre vágyom, meg amúgy is, ültessen el újra. Ehelyett látnom kell az állomást, ahol a kukák várakozó utasoknak tettetik magukat, mert ebben a lámpafényben, nem lehet másnak látni. Szöszös és poros vagyok, forgatom a hasamon őket, ideges vagyok, még a pornak sem tudok örülni, mert nem lehet hagyni, hogy jön egy alak, aki beledobja a sörösüvegét, és felszáll a vonatra. Legszívesebben felpofoznám, hogy az arcára nehezedjen az a súlynyi felelősség, amit éreznie kellene, amikor ennyire leszarja a kukák létezését.

Minek pofázol annyit, már rég el kellett volna vitetned magad erről a vonatról, miért pont nekem, műszőrnek kéne hallgatnom ezt a rengeteg baromságot, amit összehordasz? Kérdezi tőlem, de én nem válaszolok, tőlem elválhat az anyagától, és a földre ragadhat, de akkor is itt fogok ülni, nekem itt ne szóljon be, tűrje, hogy létezem, bánjon velem rendes vendég módjára, ez lenne a feladata, és nem az, hogy itt leckét adjon, meg órákig zengje nekem a tanácsait, hát mit érdekel az engem. Hagyjon ücsörögni itt, mert ez hiányzott nekem, a csend, az utazás, hátha helyrehozza az életemet.

Ráfüggtem a porra. Nem bírok ellenállni a hasam barázdáira tapadt poroknak, olyan aranyosak, és olyan meggyőzően tudnak kacsintani, belehalok, ha nem kóstolhatom meg őket egytől-egyig. Még az ablakkeret porszemei sem szólhatnak be nekem, mert tudják, hogy ők is sorra fognak kerülni, hogy itt végzik majd, ezeken a kerek barázdákon, amin nem lehet leesni, mert nem hagyom, előbb fogyasztom el őket, minthogy a padlóra essenek. Ez az én bajom, hogy nem bírok nemet mondani. Nem olyan régen gondot okozott, amikor a polcon hagytak, és annyira nem bírtam uralkodni magamon, hogy majdnem elfonnyasztottam a nedveim, de akkor jött egy szépkezű pasas, és felemelt, és én is abba a pirosan fénylő kosárba kerültem, és majdnem hazavitt, de csak majdnem, mert itt felejtett az ülésen, és azóta sem jött értem, pedig mennyire várom; meg azt is, hogy ez az utazás a jó útra térít, és abbahagyom, és nem szívom magamba többet a port.

Nem tudom, hogy hol van a végállomás, mert napok óta zakatolnak a kerekek, pattog a sín, dülöngélünk, tapadnak a porszemek, ezernyi jó barát, minek nekem más, ha ők itt vannak, nem? Azt mondja a kalauz, hogy jegyeket, bérleteket kér, de én csak bambulok rá, úgy, mint aki azt gondolja, hogy ne bolondériázzunk már, hát hol válthattam volna jegyet, vagy bármi effélét, mikor itt hagytak engem, és ide vagyok leültetve. Segítsen rajtam inkább, és vigyen haza, hadd legyen szebb a délutánja velem, de ő csak mosolyog, mert az asztalon van egy jegy, amit biztos más itt hagyott, és tiltakoznék, hogy nem az enyém, de csak mosolyog, hogy ő még ilyet nem látott, egy ananász utazik a vonaton.

Nem érdekelnek már az emberek, nagyokat szívok a porból, és tudom, hogy nem lesz kéz, nem lesznek mosolygó arcok, akik elvisznek, és kezdenek velem valamit, mert addigra fonnyadt leszek, és üres, nedvnélküli gyümölcscafat, még az sem fog fájni, amikor összenyomnak, amikor véletlenül rám ülnek. Kérik a takarítót, hogy mosson fel, törődjön velem, vagy kezdjen bármi mást, mert ez így nem állapot, hogy itt poshadok, és szagom van, és ő nem ezért fizetett. A takarítónő pedig dobhat a kukába, és a fekete zsák oldalára ragadok majd, és beleolvadok a többi szemétbe, papírzsebkendők, csokispapírok, petpalackok halmai közé, és jön majd egy részeg, mert azok mindig jönnek valahonnan, és mit sem törődve, súlytalanul beledobják a sörösüveget, és csak a szilánkokat fogom érezni, amik szúrni fognak.

Azért én csak reménykedek, hogy nem így lesz, hogy a takarító nem a kukába tesz, mert az kegyetlen halál, még akkor is, ha elvinnének, és elásnának, de ezt hallomásból tudom, az meg ugye nem igaz. Abban bízom, hogy elültet majd, mert a takarítók kedvesek szoktak lenni, még akkor is mosolyognak, amikor büdös van, és ragad a kezük a mocsoktól, ezért sem fognak elintézni úgy, hogy a kukába dobnak, mert ők jól tudják, nincs ott helye egy ananásznak, mert az bizony a földben van, én pedig majd helyeslően bólogatok, ti meg várjátok meg, hogy újra kinőjek, mert akkor újra eljövök. És nem lesz több por, és nem bánthatod a kukákat.

 

 Oláh Péter: (Budapest, 1999), a Károli Gáspár Református Egyetem magyar szakos hallgatója, szövegeit többek között a KULTer, Irodalmi Szemle Online, tiszatájonline, kolozsvári Helikon, Pannon Tükör közölte. Első kötete a FISZ-nél jelenik meg, A delfinek nem alszanak címmel.

 

A borítókép forrása: DeviantArt