Mielőtt felszívnák
Sárkánylovasok ugranak egy griffmadár fehér tollával borított hídra. Átvágnak rajta, mielőtt beleolvadnának az anyagba. Harangszó, nem délben, itt más a rendszer, öreg néni kongatja hatalmas kezével, amivel dinoszauruszokat ölt ötszázmillió évvel ezelőtt. Elkerülik, mert sárkányt kell menteni, a halat ki kell venni a Dani szájából, mert megfullad, hiszen a hal a Dani, mondják. Vicces volt füvet szívni. Kintről csak annyit látnak, hogy tinédzserek küzdenek egy faággal, a faág legyőzi őket, rendőrt vagy mentőt hívjunk, egyiket se, hadd érezzék jól magukat, beszélik a nénik a tornácon ülve, előttük fehér por, mi is fiatalok vagyunk, ép testben ép lélek, Istenre hivatkoznak mielőtt felszívnák.
Kóc
Írok neked gondolatokat. Mindig ezt teszem, ha nem vagy itt. Ez sokszor van, nem mondhatnám, hogy sokszor jársz a fejemben úgy, hogy tudnál is róla. Nem rabolhatlak el mástól, hagynom kell, hogy magadtól gyere hozzám. Addig csak írok. Mindig van remény. Holnap talán megszólítasz, holnap talán elolvasod, amiket neked írok, holnap talán írsz, holnap talán, nem lesz holnap talán. Megtörténik, amire várok. Nem vagy itt, de a lelked egy részét nálam hagytad, amikor összekócolódtam, miattad. Kezek mozdulnak egymás felé, rezgések akadnak bele a levegő láthatatlan vonalába, csak te látod, de én érzem. Megfogsz, beléd kapaszkodok, elhajítasz, szép esés, dicséret, mozgok, amennyire tudok. A vonalak lassan nyomnak össze. Először csak eggyé válok a padlóval, kislapáttal versz az alá, elültetsz, mint egy magot, nőni hagysz, nem törsz le, eltűnnek a korlátok, nem érzékelsz, mással csinálod ugyanezt, hallom, ahogy kérdezed, összekócoltad-e az ő lelkét is, én válaszolok, megremegsz, kikerülsz, más majd megcsonkít fűrésszel, nem vérzek, a többire hajítva összegubancolódok, amit lehetetlen kifésülni, te megpróbálod, hogy újra feltehesd a kérdést, de a felénél abbahagyod. Nincs erőd, vagy merszed folytatni. Nem tudom melyik az igaz.
Pirítós
Sötét vonalokon mászkálok a fényben. Tragédiák sora vagyok, ami körbejárja az emberiséget. Körülöttem csatamező, abban is színpompába burkolt sötét lények, akik nem tudom, hogy kerültek ide. Engem nem bántanak. Egymást gyilkolják, elnehezedett testük a gomolygó füst része lesz. Mellettük tábortűz, a tábortűz körül székek, a tűzben emberek égnek, mások az ő élettörténeteikből nyerik a sajátjukat. Megkocogtatja valami a vállam, emberi kéznek érzem, hátrafordulok. Nem áll mögöttem senki, tovább haladok, iszapos a talaj, megkettőződik a látásom, kinyílik a hátsó szemem, mindig ezt akartam. Hátul vérfürdő, elölről csak a fény, nem tudom hová tartok, az embertűz égésterméke maró, és már csak hátra látok. Talán egy odaégett pirítóssal kezdődött minden.
Busa Hanna: 2004-ben született Komáromban. Jelenleg Győrben tanul tanító szakon. A középiskolás éve alatt kezdett el komolyabban az írással foglalkozni, ez idő alatt ismerte meg a „A Másik Műhely” csapatát, akikkel immár négy éve dolgozik együtt. Igyekszik minél több helyen és minél többször megjelenni, eddig az Életjelen, TheBudapester, Holdkatlan, Litera-Túra online művészeti folyóiratnál sikerült. 2022 augusztusában volt az első önálló felolvasóestje Cegléden, 2022 decemberében pedig „A Másik Műhellyel” tartott közösen egyet Budapesten. Írásait egy kategóriába se tudná besorolni, egyszer azonban azt a megnevezést kapta rájuk, hogy ezek úgynevezett „pszichoklipek”, és ezt találónak érezte, ezért így nevezné ezeket a rövid kis szövegeket is.
A borítókép forrása: Los Angeles Times
