Ábrahám Erika: Szolár

Szolár

Ott az a szép, nagy tető a dél-nyugati tájolású házon. Elférne rajta két, nem, három sor napelem, kitermelné nekem a világítást, a meleget, meg a fürdővizet, másfél évi nettóm lenne az önrész, ha igaz még ez az egész, mondjuk tökmindegy, úgyis csak fantáziálok, állami bérem mind visszaadom huszadikára.

De pszt, kedd van, ilyenkor panaszböjtöt tartok. Ez hetem legizmosabb napja, átlag 80-120 valós interakcióm van, jól kitaláltam, nesze nekem: kedden, bizisten, nem panaszkodom. Számolom viszont, hányszor nem teszem, fél öt: negyvenhétnél tartok…

Fene tudja, hogy alakult ki ez a működésem, talán szimpla fizika, és nem is az én érdemem, de, ha annyira telítődöm valami rosszal, hogy már nem bírom el, akkor, paff, egyszer csak kizuhan kezemből a nagy munkával viselt, le a hátamról, a mellemről, le a mázsás, a sziszüphoszi.  Ahogy most is, a kivel, a miből, a hogyan életkori és aktuális létszorongásai, mert annyi baj van, annyi aggódnivaló, és háromnegyed részt letelt életem során sosem volt ennyire bizonytalan a konyhám melege, a vacsorám, a munkám, és ami anyaként cipelhetetlen, a gyerekeimé, úgyhogy, nem, már nem bírom el.

Időszerűtlen és semmi sem indokolja, de, köszönöm, nem viszek több aggodalmat.
Úgy döntöttem, hogy jól leszek.

Azóta, hogy kimondtam, gyöngyen gördülnek a dolgok, vonzom a megoldásokat, segítség érkezik, támasz, tanú, mikor mi kell, és, mint bogarak a fényre, gyűlnek körém a gyerekek, a férfiak, tényleg ördög tudja, mi mozgat mit; sugárzó jóllétem a fény hullámhosszán rezeg.

Nagylánykoromban úgy képzeltem, kalács vagyok, aranybarna, kelt kalács, az a frissen sült, foszlós, nem sótlan, nem túl édes, és, hogy akkor vagyok jó, ha szétosztódom.

Kedd van, jön, jön a fény, ma inkább vidáman működő szolár-egységnek képzelem magam.

 

 

 

 

 

Ábrahám Erika

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A borítókép forrása: Pixabay