A város felett
Az egész társasház a repülő macskaként ismer. Olyannyira híres vagyok, hogy a liftben keletkező kínos csend megtöréséhez én vagyok a leggyakoribb beszédtéma. Még az is előfordul, hogy az izgatott lakógyűléseken én vagyok az első napirendi pont.
Műugró karrierem során – többé-kevésbé szándékosan – úgy kilencszer vetettem le magam a harmadik emelet korlátjáról. Mindössze négy év leforgása alatt. Ez nagyon jó arány, főleg, mivel a macskák híresek a kiváló egyensúlyérzékükről.
Szóval ez nagy szó egy átlagos európai rövidszőrűtől, aki még túlsúlyos is néhány kilóval. Na, jó, lehet, hogy nem csak néhánnyal, tekintve, hogy a hasam a földet súrolja, és legalább három nekifutásra sikerül csak felugranom az ablakpárkányra.
A napjaim meglehetősen unalmasan telnek. Korán (nagyon korán!) felébredek, és ötkor elkezdem zaklatni az új gazdasszonyomat – Federico, az első igaz barátom anyját. Federico, amikor elköltözött Tokióba, hogy a Felkelő Nap országában dolgozzon egy multinál mint projektmenedzser, úgy döntött, itt hagy engem a szüleinél. Szóval most itt vagyok a többi cuccával együtt az anyjánál, aki úgy beszél hozzám, mintha ember lennék, vagy ami még rosszabb, mintha Federico lennék macska képében.
Már a legelső közös naptól fogva így ébresztettem. Először odagömbölyödtem a lábához aludni, ahogy Federicóval is tettem; ötkor átfeküdtem az oldalához, majd egészen felkúsztam a válláig, és óvatosan karmolászni kezdtem az arcát, hogy kinyissa a szemét, hogy aztán az leguruljon a földre, mintha gyapjúgombolyag lenne. Közben nyávogni kezdtem, akár egy ébresztőórává változott macska, amit kalapáccsal se lehetne lecsapni.
Ezzel kezdetét vette a nedves és száraz macskakajából álló reggelim megszerzésére indított állhatatos támadássorozat. Ő meg minden reggel negyed hatkor feltápászkodott, és útközben a csillogó tálkám felé átkokat zúdított rám és Federicóra. Tökélyre fejlesztett nyávogásom hosszú, szinte végnélküli, magas és éles. Olyannyira, hogy senki, kivéve Federico félig süket apját, nem bírna tovább szunyókálni, ahogy az hajnali ötkor szokás.
A kapcsolatom Maddalenával, Federico anyukájával kiegyensúlyozatlan. Többről, sokkal többről van szó, mint egyszerű gyűlölök és szeretek kapcsolatról.
Beszél hozzám, kikeféli a bundám, minden áldott nap játszani akar velem. Ami engem illet, én felülök a konyhaszékre, amíg ő felszeleteli a zöldséget a rakott padlizsánhoz, nézem, ahogy dolgozik és közben részletesen beszámol nyugdíjas napjai legkirívóbb eseményeiről.
Ki tudja, az érkezésem előtt hogy tudta elképzelni a boldog nyugdíjas éveket. Én is egyszerre gyűlölöm és szeretem. Esténként odakuporodom az ő vagy Federico papájának lábához, és dorombolni kezdek, beleremeg az egész ház. Aztán ha elkezd kiabálni rám, mert megvan a maga baja, nem tudok ellenállni a kísértésnek és bosszút esküszöm. Gondosan kiválasztom a karmolásra alkalmas bútorokat, székeket az anyagi értékük alapján. Aztán hangos nyávogásba kezdek a szoba közepén, érces mészárlásba, amit Pavarotti, Domingo és Carreras együtt se tudna utánam csinálni.
Az utóbbi időben, mivel sokat unatkoztam a semmittevésben, miközben hason fekve alvást színleltem, különleges fortélyokat eszeltem ki, hogyan is befolyásolhatnám a szeretetének és a gyűlöletének mértékét. Elhatároztam, hogy kihasználom a házunkon átvonuló állatokat.
A poloskákra szántam a legtöbb időt. Ezek az apró, szörnyű lényecskék, melyek a falakon és a lámpákon mászkálnak, csalhatatlanul kitörni kész bűzbombák. Mihelyst meglátom őket, alaposan szemügyre veszem, aztán egy kicsit megpofozom, mintha csak játszanék velük. Amikor aztán Maddalena közelebb jön, teljes erőmből rájuk csapok a húsos mancsommal, mire azok megmerevednek és fanyar, orrfacsaró bűzt árasztanak, amivel úgy betöltik a szoba levegőjét, mintha bűzös füstölők lennének.
Imádom ezeket a perceket: páratlan pillanatok. Amint kilövell a fekete halál szaga, látom, hogy Maddalena felém fordítja tekintetét és már rohan is hozzám, hogy kitépje a karmaim közül a rovart, mintha semlegesíteni lehetne a váladékot, azzal, hogy elhajítja, amilyen messze csak tudja, ki az ablakon, túl a párkányon, amin ülök, minden egyes alkalommal úgy, mintha az lenne az utolsó.
Másik lapra tartozik a madarak és a galambok esete. Mennyire szeretem őket célba venni és egy csapással leteríteni, miután úgy dönt, nagytakarítást csinál, hogy kicsinosítsa az otthonunkat! Egyenesen az éles fogakkal teli számban landolnak. Összecsippentem őket, de csak annyira, hogy kiüssem őket és ne haljanak meg, főleg pedig ne vérezzenek, amíg haza nem érek velük. Mert az a szép, amikor otthon, a szép tiszta padlón kinyújtózom, engedek a szorításból, hagyom, hogy néhány centire elmeneküljenek, de aztán utánuk kapok. Ezt ismétlem újra meg újra, mígnem a padló egy szürrealista festményre kezd hasonlítani, mindig más motívumokkal, aztán jön ő, egyre közelebb ér, ki akarja nyomozni az ügyet, kirobbanni készül belőle a sikoly, Edvard Munch-hoz is méltón, én meg úgy szemlélem a jelenetet, mintha csak egy extázisba esett Louvre-látogató volnék.
Végül is, igen, bevallom, néha tényleg elragadtatásba esem ezektől az installációktól, Maddalenának viszont hányingere lesz tőlük, de hát tudjuk jól, hogy nem mindenki érti a művészetet.
A belező szenvedélyem nem csak a madarakra terjed ki: viharos nyári éjszakákon, mikor a kis denevérek az erkély közelében repdesnek, óhatatlanul a házi macska állkapcsai között végzik. Reptükben kapom el őket a szokásos párkányról, és beviszem őket a házba, kábé úgy, mint a madarakat, csak belőlük nem készítek semmilyen installációt. Jobb szeretek játszadozni velük egy kicsit, aztán hagyom, hadd keressenek búvóhelyet a lakás valamelyik eldugott zugában. Hogy ez egy kanapé sarka, egy rejtett szekrény vagy komód oldala, esetleg Federico használatlanul álló íróasztalának hátulja, az édesmindegy, a lényeg, hogy Maddalena jól megijedjen ezektől a kilapult fekete meglepetésektől.
Szóval nyáron a ház átalakul a Louvre tágas kiállítótermeiből a Castellana-barlang szűk folyosóivá. Én meg félálomban fekszem a kanapén a takarómon és figyelem, ahogy ő a házban mászkál, apró, bizonytalan léptekkel, nekitámaszkodva a falnak, mintha erős kőszirt lenne, hogy megpróbálja felkutatni azt, amitől a világon a legjobban fél: néhány apró, védtelen denevért.
Mindezek ellenére nem tud nem szeretni, talán mert túlságosan puha és selymes vagyok. Minden általam okozott galiba után odajön hozzám, mond néhány elítélő szót, mint például elviszlek a menhelyre és otthagylak, én meg csak bámulom nagy, smaragdzöld szemekkel, ő meg megadóan nyomja szokásos csókját túlméretezett fejemre.
Végeredményben szeretjük egymást és mindent megosztunk a másikkal. Mint amikor szándékosan lelöktem az asztalról a risperdalos üvegcséjét – ezt a gyógyszert néhány héttel az érkezésem után kezdte szedni, és azt mondogatja, hogy jobban van tőle. Noha, és ez maradjon köztünk, azt olvastam a betegtájékoztatón, hogy a skizofrénia és a bipoláris zavarok kezelésére alkalmazandó.
Mindenesetre egy jól irányzott farokcsapással levertem az üveget a komódról és összetörtem. A legnagyobb körültekintéssel, vigyázva, nehogy üvegszilánkba lépjek, elvonultam a sarokba, hogy belekóstoljak ebbe a rejtélyes folyadékba. Egyszerre találtam undorítónak és ízletesnek. Felnyaltam egy keveset a padlóról, aztán hassal az ég felé kiterültem, furcsa félálomba merülve az ebédlő közepén.
Amikor hazaért, Maddalena rázogatni kezdett, mint egy plüssállatot, és néhány pofont is adott. Felbámultam rá, kissé torznak láttam, mintha Modigliani Lunia Czechowskája állna előttem. Miközben valamit kiabált nekem, én az óráját figyeltem, ami hasonlatossá vált Salvador Dalí képéhez, Az emlékezet állandóságához; félek, ezt nehéz megérteni, ha nem konyítotok a művészethez. Akárhogy is, aki nem járatos a festészetben, annak mondom: teljesen ki voltam ütve.
Aztán, nem tudom, hogyan, de az állatorvos jéghideg asztalán tértem magamhoz, olyan erős fejfájással, hogy nem bírtam elképzelni, valóban létezhet ilyen. Mintha tűket szúrtak volna a fejembe, itt volt a fájdalom epicentruma, a testem pedig utórengésektől hullámzott. Federico anyukája hazavitt a szállítókosaramban, aztán kiengedett. Megkönnyebbültem, s céltalanul sétálgatni kezdtem a lakásban, jobbra-balra dülöngélve.
Attól a perctől fogva semmi sem volt olyan, mint azelőtt. Azóta nem érzem többé azt a tisztánlátást, ami a sajátom volt, a lakásban bóklászom, levetem magam a padlóra, úgy maradok órákig, aztán felmászok az ablakpárkányra és csak nézem mindazt, ami odalent mozog, túl a négy falon, ahol állandó ködbe burkolózva élek. Ezért aztán, talán a változásért, hogy megtaláljam önmagam és az eltűnt tisztánlátásomat, vagy mert talán elvarázsol valami, amit odalent látni vélek, a gravitáció magával ragad a levegőbe, és húsz, harminc métert zuhanok, míg négy lábbal földet nem érek a fűben vagy egy bokorban, többé-kevésbé puhán, a társasház kicsi kertjében.
A becsapódás mindig fájdalmas, de nem ájulok el. Megrémülök, de élek. Aztán elkezdek nyávogni, hogy valaki észrevegyen engem, a törött mancsomat vagy az összekaristolt hasamat. Miközben próbálom magam bevonszolni a szokásos bangita bokor alá, és várom, hogy Maddalena a karjába vegyen és lefektessen a kanapémra. Nem tudok nem gondolni az újabb repülésem szépségére, mely minden alkalommal Chagall őrült repülését juttatja eszembe a város felett.
Eredeti megjelenés: Fillide, 20. szám, 2020. április https://fillide.it/wp-content/uploads/2020/03/Piccolo.pdf
Fordította:
Sokcsevits Judit Ráhel
A borítókép forrása: Pixabay
