Szerencsés Dániel: Ist das die Magazinstrasse?

Ist das die Magazinstrasse?

 

Odabent az öregotthonban olyan jó meleg volt. Itt kint a Hoffmanstrassen hideg van. Onnan tudom, hogy ez a Hoffmanstrasse, mert láttam a táblát. Emlékszem erre a környékre a fiatalságomból. Akkor még Horst-Wessel-Allee volt a neve.

De már nem olyanok a házak, mint akkor.

Régen virágok voltak az ablakokban és nagy, piros zászlók, fehér körben a horogkereszttel. Annyira szépnek tűntek, amikor először láttam őket. Aztán egyre több lett belőlük, az emberek egyre kevésbé voltak már barátságosak, de nem érdekelt, mert fiatal voltam és fiatalon senki sem aggódik.

Autók, sok, fényes autó. Régen nem volt ennyi autó az utakon. Lánykoromban feketék voltak, gömbölyűbbek, és sok teherautó is járta az utcákat, a platókon fiatal, éneklő fiúk, pompás egyenruhában.

Fáradt nyugdíjas lépteimmel botorkálok a Grosse Frankfurter Allee felé. Emlékszem hogy így hívták, aztán Stalinalle lett, majd Karl-Marx-Strasse.
Összehúzom magamon a köpenyemet. Az otthonból még nem jöttek utánam. Ez jó. Furcsa, hogy az utcán újra ez az első, ami eszembe jut: jönnek-e utánam. Sokáig kellett így járnom, évekig.

Az én koromban biztos feltűntem volna az utcán. Most nem tűnök fel senkinek az otthonban magamra kapott köpenyben. Senki sem néz rám furcsán. Az emberek közönyösek, csak maguk elé bámulnak.

Én ennek még örülni is tudok.

Merre indultam? Meg kellene kérdeznem valakit. Arra emlékszem, merre van az Alexanderplatz.  Nem akarok elmenni oda. Ott is van egy pályaudvar. Nem szeretem a vonatokat.

Tadamm-tadamm.

Ha meghallom a zajukat, nem tudok többé visszaaludni.

Csak az S-Bahnt szeretem. De most arról is a sínek jutnak az eszembe. És az, hova tartanak. Mintha régen minden vonat ugyanoda tartott volna. Velem, felém, és sosem indultak tovább.

El akarom felejteni a vonatokat. Nem furcsa? Kilencvenöt éves koromra annyi mindent elfelejtettem. Csak azt nem, amit szerettem volna.

Azt hittem, a Karl Marx Allee-n vagyok, de ismeretlenek a házak. Új házak, amik a háború után épültek. Sokáig szürkék voltak, aztán egy nap telerakták őket reklámokkal. Olyan színes lett minden, hogy majdnem belefájdult a szemem. Most csak halványan látom a színeket. A sietség miatt az otthonban hagytam a szemüvegemet.

Muszáj volt sietnem. Épp a mosdóba battyogtam, amikor a portáról a nevemet hallottam.

Pont úgy ijedtem meg, mint fiatalkoromban. Szaladni már nem tudtam, de csodák csodájára nem vettek észre, amikor kisiettem az épületből.

Kisiettem? Ez túlzás. Ó, én bolond öregasszony! Csak csoszogni tudok, de legalább nem ülök tolószékben, mint Frau Berghof. Ő is egyidős velem. Sokat beszélgetünk mindenféléről.

Azaz, majdnem mindenféléről.

A házak olyan magasak, mint az óriások temetője. Szeretem Caspar David Friedrich képeit. Az ő festményein vannak ilyen hatalmas épületek. A szobám falára ki is tettem a kedvenc képemet. Két barát nézi a holdat. Az egyik én vagyok. A másik Franz, aki már – hány éve is? Tíz nem lehet, várjunk csak, régebben volt, hogy utoljára írt, sokkal, de sokkal régebben, mikor is lehetett? Azon a télen, amikor februárban levették a piros zászlókat és feketébe öltözött a város. Csak arra emlékszem hogy itt Berlinben is iszonyú hideg volt.

Fáj a lábam, le kell ülnöm egy padra. Hátha eszembe jut, mikor írta Franz az utolsó levelét.

Egy lány áll meg előttem. Furcsa lány. A haja kék, és egy fémkarika lóg az orrában. Az ápolónők nem ilyenek. Azok mind lengyelek, nem így öltöznek. Megnyugtató, hogy biztos nem az otthonból jött utánam megkeresni.

– Eltévedt, asszonyom?

Hunyorogva nézek rá.

– Nem tudja véletlenül, mikor volt az a nagy tél, tudja, amikor fekete zászlók voltak mindenhol?

Aggódva végigmér. Azt a vékony izét veszi elő a zsebéből, amin manapság a fiatalok telefonálni szoktak.

– Hívjak orvost? Vagy rendőrt?

– Nem! – kiáltok rá – nem kell rendőr! Nem akarom, hogy elvigyenek!  Hagyjon békén!

Felállok és tovább csoszogok. Senki egyenruhást nem akarok látni!

Olyan keményen markolom a botomat, hogy szinte összeroppantom. A legszívesebben felemelném és belevágnék az arcába, de nem tudom felemelni a botot.

– Ne hívja a rendőröket, kérem. – Érzem, mennyire remegős és rekedt a hangom. – Tudja, nem akarok megint fél évig egy pajta padlásán bujkálni. Olyan büdös volt az állatoktól hogy a petróleumlámpa kormát dörgöltem az orromba, ne kelljen éreznem a bűzt… Nem tudja esetleg, árulnak-e még valahol petróleumlámpát? Tudja, régen volt erre egy bolt, ott lehetett kapni, meg csukamájolajat és gyarmatárut is…

– Gyarmatárut?

A fejét csóválja, elteszi a telefonját és elmegy.

Végre.

Jobb lesz tovább mennem. Nem tudom, hova.

Talán Franzhoz.

Ő a Magazinstrasseben lakott. Remélem, még most is így hívják. Ha Franz nincs is otthon, talán a családja igen. Talán valami másik nő miatt nem írt többet. Ezt mindig is meg akartam kérdezni tőle.

Régi utca. Igen, azt hiszem ez volt az. De melyik lehetett az ő házuk? Már nem is emlékszem. Lehet hogy ez mégsem a Magazinstrasse?

Tovább totyogok fáradt, öreg, lúdtalpas lábaimon. A házak olyanok, mint akkor. Amikor fiatal voltam és azt hittem, sosem járok majd bottal. Szeretnék a fal mellé húzódni és a kövekbe szivárogni, mint az esővíz.

Így próbáltam meg akkor is eltűnni, amikor nem volt hová futni, és megláttak a rendőrök.

A pajta azután jött. Irigyeltem az állatokat, főleg a kis pónit, azt a fakót, mert a gazda, aki bújtatott, sokkal jobban bánt az állatokkal, mint ahogy velünk bántak a táborban. Gretl-nek egy puskatussal verték szét a fejét. Ezt is el akartam felejteni, mint a vonatokat, a reccsenés mégis olyan tisztán szól a fülemben, mint a vonatok kattogása, a fékező vagonok sírása, aminél csak a sziréna volt hangosabb.

Igen, Franzot kellene megkeresnem.

Mindenki más, azt hiszem, halott. Vagy elment messzire.

Gretl és még Karl-Heinz, Bruno, Wilfried, Heinrich, Wilhelm, Julius, Alfred, Ernst, Joachim, Fritz, Arthur, Irma, Ilse, Maria, Herta, Hermine.

A póni sincs meg. Talán levágták, mert akkoriban sokat ért a lóhús. Nem volt könnyű az élet. Mikor az?

Ki mondta, hogy nekünk könnyű lesz?

Senki. De fiatalok voltunk és lelkesek. Talán naivak is, elismerem. Minden fiatal lány ilyen. Irma is ilyen volt, Ilse is, én is. Azt hittük, minden rendben lesz.

Minden rendben is volt, sokáig. Addig, amíg meg nem tudtam, hogy a vonatok a halált hozzák. Mit tehettem volna?

Senki sem kérdezte, hogyan szöktem meg, hogyan maradtam életben. Nem is akartam volna beszélni róla. Az otthonban tavaly meglátogattak. A vonatokról akartak kérdezni. Akkor is csak hallgattam.

Szemüveg nélkül nem látom jól az utcatáblát. Minden megváltozott, minden más. Szégyellem, de meg kell kérdeznem valakit.

– Bocsásson meg, fiatalember… ist das die Magazinstrasse?

Szúrós, fekete szemei vannak, hollófekete haja középen zselével hátrafogva, kétoldalt kiborotválva a halántékán.

Felkiáltok.

– Franz?!

Nagyot néz.

– Nö, isch bin der Mehmet, warum gucken sie misch so an?

Ő sem az. Senki sem az. Semmi sincs már.

De akkor hol vagyok? Azt még tudom, én ki vagyok.

Szédülni kezdek. A bot mintha kicsúszna a kezemből.

Tadamm.

Ez nem az S-Bahn. Ez egy tehervonat hangja.

Tadamm-tadamm.

Talán a Hauptbahnhofra tart. Igen, már emlékszem, ott a sárga homlokzatú házak helyén volt a cipőgyár, mögötte van a Hauptbahnhof, onnan jön a vonat zaja, tadamm-tadamm, tadamm-tadamm, és futni akarok mert megőrülök a zajától, tadamm-tadamm, nem akarok vonatokat hallani, látni, el kell futnom, a bot kicsúszik a kezemből, elesek, a hollóhajú fölém hajol, néz, nem érti, hogy futnom kell, mert a vonatok tehetnek mindenről, nem is értené, ezek a mai fiatalok annyira nem értenek semmit – és már én sem, mert csak a szívem kalapálását hallom, tadamm-tadamm, és megint az a sötétség borul rám, mint amikor a vonatokról álmodok az otthonban, és nem érti, hogy azért kellett elmenjek az otthonból, mert eszembe jutottak a vonatok.

– Asszonyom, jól van?

A földön fekszem. Érzem, nagyon megütöttem a hátamat. A szavakat mintha súlyos függöny mögül hallanám.

Halványan látom: két férfi hajol fölém. Egy fehér ruhás és egy egyenruhás.

Levegőért kapkodok. Minden lélegzetvétellel vér szagát érzem.

Egy másik egyenruhás is fölém hajol. A telefonját mutatja a másiknak, aztán közelebb teszi az arcomhoz.

– Asszonyom, maga Gertrude Koch?

Hát mégiscsak megtaláltak.

Régen is ezt kérdezték. Akkor is reszketve bólintottam. Dehát ez vagyok, ki más is lehetnék? Mindig ez voltam.

– Igen, ez a nevem.

–  Született 1922. december 12-én?

– Igen… de az a kemény tél nem akkor volt, tudja, az csak később jött…

A két egyenruhás is bólogat. Ők nem reszketnek.

Úgy csúsztatnak a hordágyon a mentőautóba, mintha krematóriumba raknák a testemet. Szólni akarok nekik, finomabban bánjanak a hordággyal, hiszen még élek.

De legalább nem hallom már a vonat zaját.

Csak a hollóhajú fiatalember gúnyos, szemtelen, furcsa hangját.

– Most már nagymamákat is bevisztek? Biztos volt nála egy gramm kannabisz, mi?

Az egyik rendőr beül mellém a mentőautóba. Onnan szól ki a hollóhajúnak.

–  Meglépett az öregek otthonából.

–  És az mióta büntetendő?

A rendőr nem válaszol. A hollóhajú nevet odakint.

– Ha ezt tudom, inkább ki se hívom a mentőket… Scheissbullen!

Már becsapódott a mentő ajtaja, amikor a rendőr suttogni kezd magában, és nem hallhatja sem a másik rendőr, sem az orvos, sem a hollóhajú, csak én:

– Az összes ilyen rohadt törököt agyon tudnám lőni.

Feléje nyúlok vékony, szottyadt bőrű kezemmel, ami tudom hogy olyan mint egy karom, hiába kenegetem Niveával. Egy pillanatig gondolkodik, aztán úgy fogja meg a kezemet, mintha piszkos lenne.

– Most szépen visszavisszük az otthonba, – mondja rám sem nézve, – és gondoskodunk róla, hogy ott is maradjon. Jövő hétfőn pedig bíróság elé áll.

– Dehát miért?

– Bergen-Belsen, vasútállomás, 1944. Ugye emlékszik rá?

– Dehát mire? Én csak a vonatokra emlékszem…

– A körözés szerint tizenegyezer rendbéli gyilkosságban való bűnrészességgel vádolják.

Nem tudom, miről beszél ez a fiatal rendőr. Soha nem öltem meg senkit. Én csak tettem, amit mondtak, mint minden jólnevelt lány. Mi mást tehettem volna?

Megszorítom a kezét.

 – Tudja, ha lenne dédunokám, most épp annyi idős lenne, mint maga. Talán maga az?

 – Nem hiszem, asszonyom – feleli és gyorsan elhúzza kezét az enyémtől.

Elmosolyodok, első alkalommal azóta, hogy reggel elindultam sétálni. A rendőr nem mosolyog vissza.

Nem csoda.

 

 

 

 

Szerencsés Dániel: életrajza túl érdektelen ahhoz, hogy terheljük vele az olvasót.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A borítókép forrása: Pixabay