Ábrahám Erika: Kora tavaszi analógiák

Kora tavaszi analógiák

Szeretem a télvégi fényeket, a kontrasztokat mintha sniccerrel metszették volna, az árnyékok kemények, az ég magentája megállásra késztet, ahogy munka után az alkonyatba lépek. Sétálok haza, a varjak még gyakorlatoznak fölöttem nagy erőkkel, de már hallani rigót, a cinegék bolondok, a kandúromat két napja nem látom. A tavasz úgy bomlik, mint rejtett analógia a szövegben, finoman a bőre alatt érzi már az ember, aztán egyszer csak üt.

Két hónapja próbálom kontaktlencséhez szoktatni a szemem. Jó ideje romlik a látásom, és egyformán frusztráló az opálos kép, meg a szemüveg bezártságérzete. Ez nem a kelletlen kompromisszumok életszakasza nálam, hát belevágtam a kontaktlencse-projektbe.

De akkor már rendesen, oktatóvideók, a szemész ajánlásai, a lencsegyártó cég tájékoztatója, betanítás. A szervezés, az optikus, a rendelés lement simán, a neheze ott kezdődik, hogy tiszta kézzel meg kell érinteni a szemgolyót, és megpróbálni rávenni, hogy ne tiltakozzon az idegen test ellen. Elkövettem minden előre nem sejthető hibát a hosszú folyamat fázisaiban, kifordul, elmozdul, felcserélem, hátracsúszik, kiszárad, maszatos lesz, leesik, elvész. Kipróbáltam a megfelelő mozdulat összes szinonimáját, a szóba jöhető igekötők kombinálásával ez jó sok faktoriális, elhelyez, ráilleszt, feltesz, odatart, motivációmmal felszorozva szép számú próbálkozás. Voltam szelíd, asszertív, praktikus, rámenős, kérlelő, odaadó, semmi elfogadható harmónia nem alakult ki szándék és befogadás között, a szemem még mindig ugrált és tiltakozott, nem mentünk egymással semmire.

Visszahozom a történetbe a tavaszi szálat, miszerint az életnedvek megerednek, hogy mást ne mondjak, a kapcsolati erek csatornáin is: nődögél a csetforgalom, gyakrabban megcsörren a telefon, a maszk fölött kutatóbbak a tekintetek. És hát akárhány X-et cipel hátán a páratlan ember, ilyenkor tavaszelőn megnő a vágy, hogy megfelezhesse végre valakivel a Sport szeletét.

Mindenki végtelenül maflán viselkedik szívügyekben, egészen addig, míg egyszer csak megérik az idő. Egy keddi napon történt, hogy ébredés után valaki kimondta a fejemben: ennyi, kész, elég az üzleti alapú önmarketingből, hagyjuk a lelkes promóciókat, a kínzó megfeleléseket vélt igényekhez, a szüntelen várakozást, az örökös késztetést, hogy érzelmi és érzéki kintlévőségeimet behajtsam. Béke, én már csak szemlélődőm a világ páratlan jelenségein, ami jön, fogadjátok, a dolgokat én mától bizony bölcsen a saját áramlásukra bízom.

Azon az egészen közönséges reggelen, amikor a fentiek szerint így rálegyintettem magamra, hogy, hogy nem, a lencseillesztés azonnal sikerült. A kezem nem tett mást, mindössze felkínálta a látás lehetőségét a szemnek, és a szem, köszönte, élt vele. Megfejthetetlen, ki tette meg a bűvös első gesztust, a szem fordult rá ügyesebben, vagy a lencse kínálkozott odaadóbban azon a napon, de a találkozás megtörtént igyekezet és kínlódás nélkül szépségesen. Ahogy azóta is kivétel nélkül minden alkalommal.

Semmi erőlködés, semmi kapkodás, nyersen, élesen jönnek a kora tavaszi képek, tisztán látok, nem tudok betelni vele.

 

 

 

Ábrahám Erika

 

 

 

 

 

 

A borítókép forrása: Pixabay