Dalmai Rozi: Szabadság utca; Sehová sem vezető ajtók

Szabadság utca

Az utcákra szitáló ködöt halványan világítja meg a szemközti lámpa.
A fénye áthatol a redőny álmos résein
és nem hagy nyugodni éjszakákon át.

Elvették tőlem a lehetőséget, hogy örökké lehulló és visszapárolgó köd legyek
egy város felett,
hogy reggelre jégvirággá fagyjak
egy régi veranda ablakán.

Anyaméhbe születtem a mellém rendelt szorongással, hogy élek,
pénz kell
és a reklámtáblák hideg fénye biztosít arról,
hogy rossz ember lettem.

Ködbe burkolózva áll minden, ami vagyok,
kézen fogva azzal, aki lenni akartam.

Amerre sétálok, ott a lámpák már sárgán villognak,
a reklámtáblák hatalma nem érhet el ide:
a lépcsőház ismerős szemétszagát már rég elhagytam.

 

Sehová sem vezető ajtók

A küszöbön állsz.
Cigarettacsikkek hevernek mindenhol,
és az asztalon maradt sörből
két napja távozott az összes széndioxid.
Melegen csordogál, ahogy a bokrok közé borítom.

A gyomrom tetején lebegő hányinger
azt jelenti, hogy érzek még valamit
(hogy ki iránt, azt én sem tudom),
mint egy titokban tartott szerető:
csókolózás közben megragadja a torkom.

Hiába cibálom a kilincset, nem ereszt.

Napok teltek el.
A házak tűzfalai közt lebegő erőszakos fény elől
nincs más menedék reggelente,
mint egy dohos ágy és egy gyűrött lepedő.
Ismeretlen folyók medrét rajzolja a bőröm teljes felületére.

A ma hajnalban elfogyasztott összes alkohol a kiszáradt
medreken keresztül párolog el.
Megtölti a szobát valami ismerős bűzzel.
Az ágykeret recseg a levegő sűrű tömege alatt.

Nyikorogva megmozdul a kilincs.

Az éjjeliszekrényen árválkodó víz tetején
némán ül a por.

 

 

 

Dalmai Rozi

 

 

 

 

 

A borítókép forrása: Pixabay