Az út
Tóth Erzsébetnek
Az út, ahol régente laktál,
folyóként bekanyarodik.
A házatok vajon hol is
állt, mit lebontottak, hogy aztán
új ház épüljön romja halmán?
Könyvtár, plébánia: sok itt
az emlék. Fiatalkorig
jutnék el köztük, ha akarnám.
Az út ma elhajlik folyóként,
befutna tengerbe, haza.
Mint hóbogyó, ma lenne konkrét
a tél ledőlt, fehér fala,
mert kezdet lehet még a sorvég
s lehet nappal az éjszaka.
Beírások
régi iskolámnak
Az a sok beírás ellenőrzőm lapján!
És az évzárónak fehéringes napján
legörbült szám, mikor a jegyem megláttam,
mert nem voltam otthon matematikában.
Egyik énekórán nyávogott mindenki,
mert egy macskakölyköt próbáltunk bevinni,
és hogy vékony hangját a tanár ne hallja,
nyávogott az osztály, az a régi banda.
Láttam felépülni iskola új szárnyát,
ezek a termek itt régi énem várták.
Fociztam a pályán, ettem még a menzán,
ez a néhány sor is az időnek reklám.
Szóltak a hangfalak, Gyulai Gaál Miklós
szelleme is nézte az iskoladiszkót.
Lányokkal lassúztunk, hajunkat belőttük,
mi azóta kihullt, vagy talán megőszült.
Nyolc év után aztán mi is elballagtunk,
a falak között még visszhangzik a hangunk.
Nem is ballagtunk el, mi inkább siettünk,
hogy a jövőnk elé jó gyorsan elérjünk.
Így vagyunk mind ezzel: időt siettetünk,
aztán meg sajnáljuk, ha egyszer csak letűnt.
Zugló
Sok éve már, hogy itt lakom,
utcára néz az ablakom.
Néz utcára, néz az égre,
a jelenre és a régre.
Udvarában túlsó háznak
fehér csirkék kapirgáltak,
amikor még idejöttem,
kilencvenben, más időkben.
Azt a házat lebontották,
épült oda egy nagyobb ház,
és sajnos, hogy nincs már meg a
túloldali cseresznyefa.
Szarka csörög, rigó dalol,
vagy ma, vagy rég ‒ valamikor.
És turbékol örvös galamb:
madárszőlőn tollas harang.
Válaszolgat neki gerle,
indul a hang valamerre.
A strand nyitva este hétig,
egy régi nyár iderémlik.
Bosnyák téren a nagy piac,
a templomban dermedt viasz.
Aszfaltoztak: mind alábújt
macskakő és makadámút.
Mind alábújt, de kilátszik
néha egy kor, az a másik.
És a jövő, az is itt van.
Patak tükrén a fény villan.
Piros troli, nyolcvankettes,
jön az Örsről, aztán meg megy.
Ugyanoda, ugyanonnan
möbiusi szalagokban.
Kerítésen, kőbe vésve
elmúlt kornak elmúlt éve.
Itt is egy név, ott is egy név,
mit otthagyott régről egy kéz.
Házak falán golyónyomok,
így őrzik a múltszázadot.
Homokórát imitálva
a vakolat hull szitálva.
A sok gyerek játszótéren:
ugyanúgy ma, ahogy régen.
Tőkésrécék fiókái
kezdenek itt elúszkálni,
ahogy tavaly és azelőtt.
Ki érti a múló időt?
Hová fut a Rákos-patak,
ha az emlék mind itt marad?
Acsai Roland (1975) Radnóti-díjas, Zelk Zoltán-díjas, Bárka-díjas, Év könyve-díjas (ifjúsági könyv kategória) író, költő, műfordító, drámaíró. Abonyban nőtt fel, és az ELTE BTK-n diplomázott magyar nyelv és irodalom szakon. 1996 óta publikál, eddig 22 könyve jelent meg, és sok műfordított regénye. 2005 óta írásból, műfordításból él. Két lánya van. Budapesten lakik.
A borítókép forrása: Pixabay
