Kovács Balázs versei

helyszínlelés

 

mikor az enyves égerfák már

magasabbra nőttek, mint a templom,

már egy ember sem lakott a faluban.

mikor a toronyban énekelve fészket rakott az első fecske,

és először beleivott egy egér a szenteltvíztartóba,

mikor először talált egy meztelencsiga

a harangbordában menedéket,

mikor a régi ösvényekre visszatértek

a szálkás pajzsikák, 

a kutyabengék, a kányabangiták,

és sajátot gyúrtak ki

a hódok és a gímszarvasok,

mikor az ezüstös vánkosmohán rákosi vipera aludt,

már minden elfelejthették nevüket.

mi pedig a napon, amikor már tudtunk,

visszajöttünk templomunkért a láperdőbe,

hogy új lakóhelyünkön rekonstruáljuk.

a katatón lényeket elkergettük,

a mennyezeti freskókat digitalizáltuk,

daruval kiemeltük a harangot,

a téglákat egyenként megszámoztuk

és tehergépkocsijainkra pakolva

a márvánnyal, a szenteltvíztartóval

és a kifényesített kereszttel együtt

elhordtuk azoktól, akik

képtelenek meggyónni természetüket.

 

 

életem almája

 

a sarki asztalon a földgömbnek pont ez a fele van felém fordítva.

mint ez az alma. csak beleharaptam egyet, majd később megeszem.

igéző a fogak által kiszakított kráter megismételhetetlensége.

előfordult már ezerszer, hogy csak megkívántam, beleharaptam, de nem ettem meg.

megígértem magamnak, hogy később, 

aztán napokig tudni sem akartam róla, ott rohadt meg megrágva az asztalon.

de most más lesz.

olykor úgy ülök ki a balkonra, mintha a föld másik felén volnék.

olykor tudok élvezni egy almát.

vagy legalább egy harapást.

bevallom, csak szomjas voltam, meg egy kicsit éhes is, vizet nem akartam,

jó opciónak tűnt, nem őt kívántam meg, csak a hatását.

nemrég olvastam, hogy az apró és a nagy örömök között lényegében nincs különbség, 

élvezni kell őket, nem a nagy csodákra várni.

egy alma közel negyed része levegőből áll.

reklámozhatnák mondjuk úgy, hogy ízleld meg az olasz levegőt.

elképzelek egy embert, aki még sose evett meg egy almát.

amúgy elég szar almák vannak mostanában.

az üzletitől kipattog és marja a szám, hiába mosom meg.

emlékszem arra az almára, ami a legjobban ízlett.

egy bácsi kertjéből volt az utcánkból.

az almás bácsi, úgy hívtam.

emlékszem jól, mert beleharaptam, és azt gondoltam,

ez idáig életem legfinomabb almája.

meg is kérdeztem, milyen fajta, de elfelejtettem.

sárga volt. mézédes. és az az íz. az állaga.

azt gondoltam, nem kell megjegyeznem, eszem még annyi ilyet majd.

sőt mostantól csak ilyen almákat eszem.

baszki, nyolc éves voltam, honnan tudhattam volna,

hogy az marad életem legjobb almája,

hogy ennyire fontos lett volna megjegyeznem.

én az almaáldozataim helyében biztosan azt gondolnám, 

hogy pont ezért gyűlölöm a piros almákat, meg a zöldeket,

mert rájuk nézek és tudom, hogy azok nem olyanok, 

szóval beléjük harapok egyet és kivéreztetem őket,

hogy elvegyem tőlük a lehetőséget, hogy mások élvezettel egyék meg.

persze abba bele se gondolhatnak, hogy milyen volna, 

ha nem lennék lusta meghámozni őket egy tompa késsel,

kivágni a magjukat, apró darabokra felvágni, és úgy otthagyni őket

egy csehszlovák kommunista tányéron.

talán bosszúból, amiért annyi éven keresztül elhittem, 

hogy az alapján, hogy mielőtt kiszakad, hányszor fordul meg a kiszáradt száruk, 

meg lehet állapítani, hány éves a fa.

egyszer leszakítottam egy frisset, és úgy csavartam alatta,

a családja meg végignézte, ahogy a kitépett köldökzsinórral játszok.

lehet ezért üldöz egy sikító almafa visszatérő rémálmomban.

ránézek, és bűntudatot gerjeszt bennem a traumatizáltsága.

aztán így kenjem be az arcom almaecettel a pattanások ellen.

na és a bébipapit, az almalét, nagymama almáspitéjét,

ne adj’ isten ádámot meg évát még csak meg sem említettem.

néha úgy lépek ki az ajtón, hogy a lehető legmesszebbre mennék innen.

késő őszi éjjel volt, meztelen testeket, 

meg mindenféle mintákat karcoltunk bele egy érettebb jonagoldba,

szakszerűen kifúrtuk, hogy lehessen belőle szívni,

guggolva égettük egymásnak a kikötői úszótesten, 

az üde folyószagban elhúzta előttem a pörkölt almahéj füstjét a szél,

miután végeztünk, mindketten beleharaptunk egyet,

és beledobtuk a dunába, hogy a víz felszínén sodródva, 

a parti fények visszaverődésének vibrálásában

rohadjon meg szépen, lassan.

 

 

otthonok között

 

amióta megijesztettél

minden visszaúton eltemetlek

hogy akkor majd ne kelljen

a reszkető ablaknak dőlve

lelket önt belém a motor

a fertőtlenített érkezéseket

erőltetett ünnepként nyomja el

a kókuszos wunderbaumfenyő illata

vagy rá várok, vagy vele

a jövőbe is visszamegyek

 

el van téve az összes buszjegyem

időközönként megszámolom

ha tíz évet éltem nálad

bujdosva még tíz évig

az otthonomnak érezhetem

megvetem magam, ígérem, ha megszeretném a várost

a megszokás rémisztő, mint egy perverz idomár

de praktikus, sőt

maga az intimitás

 

hallgatom

ahogy a feleségével telefonál

vagy egy régi földije száll fel

esetleg egy közlékeny utas előttem

persze mi sose beszélünk

a hétvégék alatt

az évek alatt

mégis közel áll hozzám

bízom benne

mint törzsutast, ő is számon tart

gondolataiban törődik velem

talán már egy álmában is szerepeltem

 

a tárgyak, amiket tőled kaptam

egy fiókban hevernek

nem tudok velük mit kezdeni

a hiányodat használom

 

bűntudatot gerjeszt a magány

ha fülesem csendredukciójával

kizárom magam

a közösségi hallgatás dallamkészletéből

 

ugyanarra rácsodálkozni

hozzáállás kérdése

ha szerelmed állandó

minden ingerből

életed refrénje szól

ezért dúdolom szenvedve utasterembe

a táj szenvedély

a táj megfejtés

a táj varázslat

a táj kíváncsiság

a táj megújulás

lelked tükre, a táj

mellettem van

miközben előre haladok

 

amikor kora hajnal elmész

a még meleg tájadba átfeküdve

árteredként nyújtózkodom

 

új lakóhelyem láthatárán

óriáskéményeket nyelve

szürke betont emészt gyomrom

a régi heti hetesek is

csak úgy tudnak elaltatni, ha 

közben egymáshoz érnek a lábaim

 

megáll a város a szívében

 

állott húgyszag a megállóban

nem kérdezi senki

aludtál, hogy így fázol

 

amennyire az út és a babakocsi állapota engedi

a feltételezhető anya a lehető leggyorsabban

tolja a némán pislogó babával követve

a feltételezhető apát, aki jó pár méterrel

előttük fut ordibálva

várjon

álljon meg

majd elfordulva a pontosan indulóktól

feltételezett családja felé kiáltja zihálva

picsába

a picsába

 

mintha a kipufogóból hömpölyögne

de nem, csak ott veszem észre először

mintha sűrítené, színezné

de nem sűrű, és nem színes

beszívom, kifújom

mindent belep

gyönyörködöm

 

A szöveg írásakor a szerző

évek óta nem járt szülőfalujában,

mely teljesen otthonjellegét vesztette.

Városát, ahol megveti magát,

szereti nagyon.

 

Kovács Balázs: 1996-ban született Pozsonyban, jelenleg Révkomáromban él. Az írás és a fotózás mellett leginkább a filmművészet érdekli. Szereti a pörkölt kesudiót, kettesével szedni a lépcsőfokokat, szeret különféle balkonokon guggolni, bemutatkozni nem annyira. Verseit eddig az Irodalmi Szemle, az Opus, a Nincs és a felvidéki Előretolt Helyőrség közölte.

 

 

 

A borító forrása: Pixabay