Oláh Péter: Válik a vakolat

Válik a vakolat

(regényrészlet)

 

9.

Belém léptek a patáikkal, és rájuk tapadtam, és nem tudtam védekezni ellenük, mert ők hatalmasabbak nálam, mert félek tőlük, megbántam, hogy elváltam a faltól, mert akkor nem történt volna ez, akkor nem végezném a patáikon, és nem tudok már semmit csinálni, ennyi volt, nem vagyok többet szép, és nem érdeklek már senkit, mert rám léptek, nagyon lüktetnek a sebeim, ezt nem fogom túlélni, ezt nem tudom elviselni, és magamnak köszönhetem, jajj, hogy voltam ennyire hülye, hogy elhagytam őt, és miért nincs már mód visszacsinálni.

Odafutnék, ha lennének lábaim, és ha még kezeim is lennének, akkor megsimogatnám a téglapiros arcát, és megcsiklandoznám a habarcsai közt is, mert azt tudom, hogy szereti, és azt is mondanám neki, hogy sajnálom, hülye voltam, mert nem tudok mit kezdeni ezzel az elhagyatottsággal, és azzal sem, hogy öregszem, mert igen, a fő indok ez volt, mert nem tudtam megbeszélni veled, mert nem tudtál meghallgatni erről, mert úgy álltál hozzá, hogy minek hallgassam végig, ha én is ezektől szenvedek, és magamnak se tudok segíteni, és tudom, hogy erre gondoltál, mert rájöttem, mert ahogy egyre jobban szorítanak ezek a paták, annál jobban leesett, hogy ezért voltál velem ilyen, és nem haragudhatok rád, mert nem tehetem ezt veled, akinek mindig is rosszabb volt, mint nekem.

Nem fogom túlélni, mert ezt a nyomást, már nem tudja elviselni, egy vakolat, mert ez túlmegy minden tűrésküszöbön, és nagyon gondolok rád férjem, és már szorít a múltidő, kaparja a torkom, érzem, megfogok fulladni, de akkor is azzal az emlékkel fogok meghalni, hogy rajtad vagyok, mert ha behunyom a szemem, akkor is ezt érzem, hogy ott vagyok melletted, és hangozzék ez bármennyire is giccsesen, nem tudom máshol érezni magam jól, mert még itt a fűszálak között is, vagy ha máshol lennék az is teljesen mindegy lenne, mert ha becsukom a szemem, akkor is rajtad vagyok, és hallgatjuk együtt, ahogy szuszognak az emberek, mert ezt az egyet te sem tagadhatod le, mert ott van a lelked mélyén, és azért sem tudtad nagy szilárdsággal mondani, hogy utálod őket, mert te is tudod, hogy csak félig lehet, mert csakúgy tudsz róluk beszélni, ha szereted is őket, mert hiányoznak neked is, és nem mondhatod azt, hogy ezt nem tudod jól, csak te így adod ki magadból, és emiatt sem utállak már, mert megtudom érteni, de én nem tudtam soha így levezetni rajtuk, hogy miért tették ezt velünk, és hagytak itt, mert én akkor is bízom benne, hogy újra eljönnek, és újra minden a régi lesz, és még sokkal jobb, mint azelőtt.

Összepréselnek, és a patájukat mondhatnám új férjemnek, de mielőtt kimondanám, és ez a kényszerházasság megszületne, fel is bomlik, mert a levegőbe kerül a szervezetem, és amilyen gyorsan csak lehet, visszakerülnek rád, és nem tudom, hogyan és miért, de boldog vagyok, hogy nem végeztem a patáikon, hogy újra a részed lehetek, és nem hagylak el többet, még akkor sem, ha felemészt az öregség, mert nekem akkor is rajtad van a helyem, még akkor is, ha utálom, amilyen vagy, de nem tudok mit tenni, nem tudom letagadni az éveket, és a rutint, és nem tudom, hogy mit tettél, hogy miért emelkedik most minden, de nagyon jó, még akkor is, ha holnap már utálni fogom ezt, hogy újra a faladon vagyok.

10.

Az életemre törnek, lüktetés, szívzörejek. Jönnek, és lebontanak, mert nem elég az, hogy a vakolat is elvált tőlem, még a falamat is el kell venni, mert amióta itt vagyok, azt hangsúlyozzák, hogy nem érek semmit, hogy még egy kamerájuk sem lehetek, mert egy érdektelen fal vagyok, akit bármikor el lehet hagyni, aki nem számít, utálom őket, mert azt hiszik, hogyha visszajönnek tönkre tehetnek, de nem gondolnak bele, hogy nem olyan téglából vagyok, amit könnyen meg lehet törni, jöjjön ide bárki, törjenek csak az életemre, akkor is szilárdan állok majd, és nem nekem lesz tőle bajom, nem nekem lesz halálom.

Az orrukat egészen közel nyomják a falamhoz, szimatolnak, felmérik a terepet, hogy mennyire vagyok veszélyes, majd nem találnak semmit, és rám pisilnek, mert ezt így szokták, mert mire másra való egy fal, mint erre, hogy kibírja ezt is, mert nem elég, hogy ronda, és érdektelen, de viselje el ezt is, hogy rátapad, hogy rosszabb még a vakolatnál is, pedig ő sem volt könnyű eset, de ennek nem elég, hogy fintorgok, igyekszem lerázni, szabadulni tőle, nem, neki az kell, hogy elvegye azt, ami az enyém, hogy kimarja a habarcsomat, és összeessek, mert azért jöttek ezek az állatok is, hogy tönkre tegyenek, és nem azért, mert a szemükben ég az erdő, mert nekem aztán mondhatja bármelyik növény, nem hiszem el, mert én csak azt látom, hogy azért jöttek, hogy befejezzék azt, amit a bennünk lakó emberek elkezdtek.

A borostyán napok óta kifejti nekem, hogy el kell menni, mert itt nem lesz semmi, mert megjöttek, és egyre közelednek, ha nagyon kihúzza magát, akkor látja is őket, ezért is kell eldöntenem, hogy mit akarok, mert ő neki vannak kapcsolatai, és eltudja intézni azt, hogy elmehessünk innen, és nem csak mi ketten, hanem ezek is, és máshol újrakezdjük, és sokkal jobb lesz, mint ami eddig volt, és nem lesznek ott emberek, és csak képzeljem el, hogy mennyire szép világ lenne az, ahol csak mi lehetünk, és nem fenyeget semmi, és nem kell arra gondolni, hogy egyszer mi is elpusztulunk, hanem csak időtlen időkig lebegünk majd, és nem mondják rád sem, hogy csúnya vagy és érdektelen, hanem tisztelni fogunk mindannyian, hálásak leszünk neked, hogy tartasz minket, hogy benned húzódhatunk meg, és nem leszünk hálátlanok, meg teszünk a mi polgármesterünknek, és te fogod kézben tartani a dolgokat, képzeld el, hogy kapsz figyelmet, hogy végre nem az lesz, hogy magasról tesznek rád, nem tudom eldönteni, hogy mikor hazudik, de ebben talán nem füllentett, mert mond valamit, de nem tudom, hogy akarok-e ekkora figyelmet, mert nem szeretem a magas levegőt, tériszonyos vagyok, és emlékszem, hogy a vakolat, a feleségem régen azt mondta, hogy a népszerűség felemel, és ezért is van bennem az, hogy inkább nemet mondanék, ha lehet, mert félek, hogy leesek.

Az állatok pislognak rám, mintha tőlem várnának valamit, mintha én hívtam volna őket ide, mintha annyira szép lennék, és olyan sok látnivaló lenne rajtam, hogy nem tudják levenni rólam a szemüket. Nem értem ezt a figyelmet, és be is fejezhetnék, mert nem kedvelem őket, és ahogy öregszem, egyre jobban zavar, ha olyanok bámulnak, akiket nem bírok elviselni, menjenek innen, vagy nézzék vakolatot, az úgyis szebb.

Szédülök, még mindig néznek az állatok, nem akarom, forduljatok el, meg kell beszélnem magammal, hogy miért van ez, hogy miért emelkedek, és meg kell keresnem, aki csinálja ezt velem, mert szédülök, és félek, nagyon félek, hogy le fogok esni, jajj csak tudnám kiteszi ezt, valaki mondja meg, hogy elmondhassam neki, hogy tegyen le, hogy most már elég legyen, mert tériszonyos vagyok, mert nem teheti ezt így velem, nem egyeztem bele, segítség, emelkedek, valaki segítsen, szédülök, istenem le fogok esni, és tudni akarom, hogy ki nem tudta, hogy a falak egyáltalán nem tériszonyosok.

 

 

 Oláh Péter: (Budapest, 1999), a Károli Gáspár Református Egyetem magyar szakos hallgatója, szövegeit többek között a KULTer, Irodalmi Szemle Online, tiszatájonline, kolozsvári Helikon, Pannon Tükör közölte. Első kötete a FISZ-nél jelenik meg, A delfinek nem alszanak címmel.

 

A borítókép forrása: masterplast