Iványi Blanka: Ikertelefon

Ikertelefon

Reitenberg Imréné meghalt. Szép májusi nap volt, a legyek már finoman megszállták a Garay téri piacot. Mikor a fentnevezett öregasszony nájlon szatyrát cibálta volna elő koszlott, fekete ridiküljéből, e mozdulatsor annyira elvonta a figyelmét, hogy szórakozottságában egy kisbusz elé lépett. Az ütközés koránt sem lett volna halálos kimenetelű, tekintettel a jármű sebességére, mely épp leparkolni készült a sarkon, hogy a sofőr megvásárolhassa reggeli almáját és könnyed flörtbe elegyedhessen Jutkával, a tér legfiatalabb zöldséges asszonyával. Szóval a kis lökés igazán még egy combcsont törésre sem lett volna elegendő, de Reitenberg Imréné annyira elszégyellte magát az ügyetlensége miatt, hogy szégyenében inkább szörnyethalt.

A téren egy pillanatra megállt az élet, mindenki segíteni szeretett volna a maga módján. Jutka rendőrért sipítozott, Klárika kétségbe esve tárcsázta a 911-et és a combját csapkodta idegességében, mikor a géphang tárgyilagosan közölte: „a hívott számon előfizető nem kapcsolható”. Az épp kifli vásárlását intéző Tamás atya is mindent megtett, ami elvárható, szívmasszázst készült adni, de mikor észrevette a Reitenberg Imréné nyakában lógó Mogen Davidot, csak annyit mormolt az orra alá: „ez így nem kóser…”. Szerencsére ebben a pillanatban érkezett a félemeleten lakó Lebovics bácsi unokája, aki megelőzendő, hogy az atya feladja az utolsó kenetet az öregasszonynak, gyorsan elrohant a Bethlen térre a rabbiért.

A fejetlenség nem akart csillapodni. A kiérkező mentőknek két kofát, egy hentesinast és egy virágárust kellett sokkos állapotban kórházba szállítaniuk. Hiába minden, Reitenberg Imrénét azonban nem lehetett visszaparancsolni az életbe. Lebovics néni az ablakból nézte végig az eseményeket, és attól a pillanattól kezdve, hogy a csattanást hallotta, valami különös, rossz érzés kerítette hatalmába. Meg volt róla győződve, hogy a negyvenéves kuglóf-sikerszériája aznap véget ér. Igaza lett. A sütemény valami olyan hihetetlen módon beleégett a formába, hogy az egészet ki kellett dobni, menthetetlen volt.

Egy sorozat csomós főzelék, kőkemény pogácsa és elsózott sólet után Lebovics bácsi aggódni kezdett felesége állapota miatt, s ragaszkodott hozzá, hogy keressék fel háziorvosukat. Miután a jó doktor, a kilencvennyolc éves Lebovics nénit makkegészségesnek nyilvánította – és kétségbe vonta születési anyakönyvi kivonatának hiteles voltát – Lebovics bácsi unszolásának engedve mégis beutalta fül-orr-gégészeti szakrendelésre és laborvizsgálatra, ám ezek sem mutattak semmilyen elváltozást. Az öreg házaspár kénytelen kelletlen belenyugodott hát a helyzetbe, hogy ezek után csak félresikerült ételeket fogyaszthatnak.

A rejtély bár megfejthetetlennek tűnt, mégis oly egyszerű, hogy szinte magyarázatot sem érdemel. Történt ugyanis az az ősrégi eset, hogy Lebovicsék fia, Ábelka munkát kapott a minisztériumban, amely által a család jogosulttá vált egy telefonvonalra. Reitenberg Imréné, aki a pletykát sosem vetette meg, elsőként rohant gratulálni a megtiszteltetéshez, és önzetlen örömébe rögvest be is csomagolta szerény kis kérését: nem lehetne-e, az iker párja a vonaluknak. Szó szót követett, senki sem emlékszik pontosan mi is volt a vita pontos forrása – bár a házmester az anyja életére esküdött, hogy Lebovics néni szombati zsidóknak titulálta Reitenbergéket, amaz meg kommunistának az előbbieket – summa summarum a telefon nem lett ikervonal és Reitenbergék Izraelbe emigrálása is különös módon meghiúsult.

Azon a napon Reitenberg Imréné megfogadta, hogy bosszút áll Lebovicsékon. Ám teltek az évek és csak nem sikerült sehol fogást találnia a családon. Mikor tehát azon a meleg, májusi napon szörnyethalt a Garay téri piac előtt, lelke nem nyughatott, fogságban maradt. Ahogy először látta meg magát kívülről, a díszkövön elterülve teljesen megrökönyödött – infarktust is kapott volna, ha még módjában áll – hiszen konstatálnia kellett, hogy fekete, kibolyhosodott melegítőnadrágjában érte a halál, s a haja sem volt már daueroltatva két hónapja. Egészen lesújtotta az eset, főként mikor észrevette a félemelet ablakában gunyorosan mosolygó Lebovics nénit. Akkor tudta, eljött a bosszú ideje.

Elégedett kacajjal járt-kelt naphosszat a konyhában. Sót, lisztet szórt, gázrózsákat lobogtatott és jeges leheletet fújt. Aztán magasabb szintre kapcsolt és kivasalhatatlan ráncokat gyűrt a blúzokba, ingekbe, órákat állított át és az ajtócsengőre tenyerelt. Mikor már a grandfináléként szolgáló telefonbetyárkodást is lehúzhatta a bakancslistájáról, rá kellett jönnie: unatkozik. Hiába károgott Lebovics néni fülébe torkaszakadtából, hogy kapcsoljon át a Barátok köztre, mert így soha nem tudja meg mi történt Berényiékkel, az mindig csak a Vad angyal ismétlését nézte.

Meggyőződésévé vált, hogyha Lebovics néni is örök nyugalomra szenderül, végre ő is feloldozásra lel és megtérhet a Mindenhatóhoz. Ám a félemeleti szomszédasszony nem kapkodta el a dolgot. Túlélte férjét, sőt az Ábelkát is. Hova tovább kitüntetésben részesült, mint a legidősebb ember Magyarországon, ám a díj átvételét politikai okokra hivatkozva elutasította, s kérvényben követelte, hogy azt majd csak posztumusz ítéljék neki… Végül százhuszadik születésnapján hirtelen és teljesen váratlan allergiás reakciót váltott ki új műfogsorragasztója, s az anafilaxiás sokk következtében fürdőszobája kiskacsás szőnyegén megfulladt.

Egyetlen másodperc sem kellett, és Lebovics néni szintén megjelent a kísértet világban és döbbenten nézett a több mint húsz éve halott Reitenberg Imrénére. A két öregasszony szinte egyszerre sóhajtott fel életre szóló – sőt azon is túli – pechjükre rádöbbenve. Rövid beszélgetés zajlott csak le közöttük, s meglepő módon közös elhatározásra jutottak. Kiugrottak a klórbűzös vécé aprócska ablakán, s azzá a huhogó széllé változtak, ami örökké ott süvít a Chicago bérházainak lichthofjaiban…

 

 

Iványi Blanka: 1996-ban született, onnantól kezdve Budapest az otthonom. Trolizúgás nélkül aludni sem tud és néha még a Lánchíd oroszlánjai is beszélnek hozzá. Azért ír történeteket, hogy elszórakoztathasson másokat és kicsit magát is, mikor egyszer csak túl szűk kezd lenni a valóság.

 

 

A borítókép forrása: Miro