Kellerwessel Klaus: Csak egy dekorációs elem

Csak egy dekorációs elem

Csak egy dekorációs elem. Egy lelketlen díszecske. Semmi több talán. Egész életében csak áll, különböző erotikus pózokba beállítva, csak áll kifestve, kimázolva, hol Vénuszként összefestve, hol orchideákkal kimázolva, csak áll, csak áll egy talapzaton, egy márványtalapzaton, egy jéghideg talapzaton, ahol egész életemben retteghetek tőle, hogy fölfázom, hogy soha nem tudok majd szabadulni a konténerben összeszedett tüdőgyulladásomtól, hogy meghalok, de nem halok meg, ÉN soha nem halok meg, a dísz halhatatlan. Egy dekorációs elem vagyok. Egy dísz. Egy csodálatos dísz. Nem véletlen választottak engem, engem a több száz, több ezer, talán több millió szebbnél szebb, csodálatosabbnál csodálatosabb jelentkező közül, ez nem lehet véletlen, egyenesen kizárt, hogy ez véletlen legyen. Különben miért kértek volna képet, miért, ha nem azért, hogy kiválasszanak, szépségünk szerint szelektáljanak MINKET, hogy csak belőlünk, a legdíszesebbekből, a legdekoratívabbakból lehessen dekorációs elem, hogy csak MI, csak MI kétszázan állhassunk Vénusszá kimázolva, vagy orchideákkal telefestve, különben miért kértek volna fényképet, mi okuk lett volna rá, mi oka lett volna a házigazdának, hogy ne a legszebbeket, legcsodálatosabbakat, legelbűvölőbbeket válassza ki, hogy ne VELÜNK, a legdekoratívabb dekorációs elemekkel dekorálja ki az ebédlőt, az ebédlőt, ahová minden nap meghívja az öltönyös úriembereket, az öltönyös úriembereket, akik káromkodva tódulnak be, feltépve  az ajtót, megerőszakolva a szolgálót, és összetörve minden, de minden dekorációs elemet, díszt, ami az ő elbűvölésükre, az ő lenyűgözésükre hivatott, összetörve minden ilyen, csak is kizárólag értük létező, szebbnél-szebb díszt, kivéve MINKET, MINKET, akik a létező legszebb és legdekoratívabb lelketlen díszecskék vagyunk kerek e világon, mert ugyan mi oka lett volna a házigazdának, hogy olyanokat vegyen fel erre a célra, akik nem a legszebb és nem a legdekoratívabb lelketlen díszecskék kerek e világon? Na látod, semmi! Mert hát fényképet kértek, és önéletrajzot, és én küldtem is nekik mindkettőt, fényképet is, amin hátam mögött az álomszép hegyvonulatokkal, körülöttem virágokkal, kezemben Cirmivel, a macskámmal, akit évek óta nem láttam, és aki szerintem már a túlvilágon lopja a napot, mert nem hiszem, hogy el tudta volna viselni, vagy túl tudta volna élni, igen, talán helyesebb így fogalmaznom, hogy túl volna tudta élni, hogy nem kap tőlem eledelt, nem viszem elébe a finomabbnál finomabb falatokkal teletöltött tálat, mert hát egész nap csak feküdt, nagyon lusta volt, nem volt a legkreatívabb macska akit ismertem, soha egyetlen egy egeret még véletlenül sem fogott el, annak ellenére, hogy végső soron ezért tartottuk, de nem, ő nem mocskolta be fenséges Cirmi-mancsait holmi egér, egérke, egerecske méltatlan vérével, pedig csak úgy nyüzsögtek a házban, tele volt velük a hűtő, a falakon, meg a plafonon szaladgáltak, tulajdonképpen felemésztettek minket, de nem, ő még csak véletlenül sem fogott el egyet sem, ami pedig nem lett volna igazán nagy harci feladat, hisz akárhova lépett az ember, mindig letaposott egyet-kettőt, de nem, ő nem lépett sehová, ő egész nap csak feküdt az ágyában és dorombolt, és evett, rengeteget evett, elképzelhetetlenül sokat, kissé nagydarab is volt emiatt, kövér, túlsúlyos, molett, egészségtelenül, már-már visszataszítóan, undorító volt, olyan volt, mint egy nagy tömb háj, ez szerintem látszik is a képen, a fotón, amelyet beküldtem, és amin olyan jól néztem ki, hogy fel is vettek, kétszáz másik lánnyal együtt, akik közel, de csak közel, olyan jól néztek ki, mint én, aztán persze többen közülük meghaltak, feldobták a talpukat, megdöglöttek, kinyuvadtak, szinte mind, majdnem mind, abban a jéghideg konténerben, abban a fagyos katlanban, ahová betaszigáltak minket, amikor eljöttek a házainkhoz, egy kisteherautóval, egy gyémántokkal kirakott kisteherautóval, egy limuzinszerű kisteherautóval, aminek a karosszériája gyémántokkal volt kirakva, és ami csak kívülről volt szép, mert belül úgy nézett ki, mint egy konténer, egy undorító zöld, jéghideg, néhol oxigén beeresztő lyukakkal ellátott konténer, aminek a tetejéről mindig csöpögött valami, valami maró folyadék, olyan mézállagú, de tűzforró folyadék, ami ha rád cseppent, maró fájdalmat okozott, mint amikor egy pillanatra hozzád ér egy izzásig hevített tű, ami ráadásul még mar is, és irdatlan fájdalmakat okozott, hatalmas fájdalmakat, olyan észveszejtő fájdalmakat, hogy többször is felüvöltöttünk, felkiáltottunk, a segélykiáltásoktól be is rekedtünk, bár lehet, hogy az a megfázástól, a tüdőgyulladástól volt, mert jéghideg volt, főleg hozzápasszírozódva a falhoz, a falhoz, ami úgy nézett ki, mintha egy egyszerű konténeré lett volna, de tulajdonképpen azé is volt, egy egyszerű konténerben utaztunk, csak ez kívülről nem látszott, mert kívülről gyémántokkal volt kirakva, meseszép gyémántokkal, álombéli gyémántokkal, márpedig egy egyszerű konténert nem szoktak gyémántokkal kirakni, főleg nem álombéli gyémántokkal, nemigaz, ezt kirakták, a látszat csalt, ez egy egyszerű, jéghideg konténer volt, olyan hideg, hogy szinte hozzáfagytál, többen hozzá is fagytak, nos ők meghaltak, például amikor az utazás második napján megálltunk valahol, nem tudom miért, nem tudom hol, végtére is nem láttunk semmit, csak nem hallottuk a motor fémes brümmögését, és ebből tudtuk, hogy megálltunk, és álltunk ott, rengeteget álltunk, nagyon sokáig nem indultunk sehová, és máig se tudjuk, én legalábbis nem tudom, akkor a többiek honnan tudhatnák, szóval nagyon sokáig nem indultunk, és én speciel máig sem tudom mit csináltunk ott, miért álltunk le, de tény hogy álltunk, és mi bent aggódtunk, siránkoztunk, mert mi minél hamarabb ki akartunk jutni, többen már meg is bánták, hogy, idézem, „bedőltek” az álláshirdetésen, hogy ilyen szörnyűségeket kelljen kiállniuk ebben a nyomorult konténerben, hogy ezért adták be a fotóikat, hogy ezért adták be az önéletrajzukat, ezért, hogy itt kelljen szenvedniük, összehányva, halott, és foszlásnak indult, hullaszagú társaikhoz passzírozódva, ezért, ezért, miért, miért nem kerestek valami rendes munkát, miért voltak ilyen kapzsik, miért dőltek be a milliók ígéretének, miért adták ki magukat néhányan tizennyolcnak, miért hagyták ott a biztonságos családi házat, miért nem tanultak rendesen, miket tehetnek itt velük, ebben a konténerben, megverhetik őket, tudom-e, hogy milyen szörnyű megverve lenni, őket az apjuk folyamatosan verte, verte ám, bizony, verte éjjel-nappal, munkába menet, hazajövet a munkából, és ez szörnyű volt, és lehet, hogy itt is verni fogják őket, sőt lehet, hogy meg is fogják őket erőszakolni, megerőszakolhatják őket, tudom-e hogy milyen szörnyű megerőszakolva lenni, őket az apjuk folyamatosan megerőszakolta, megerőszakolta ám bizony, megerőszakolta éjjel-nappal, munkába menet, hazajövet a munkából, és ez szörnyű volt, és lehet, hogy itt is megfogják őket erőszakolni, tudom-e milyen szörnyű megverve lenni, tudom-e milyen szörnyű megerőszakolva lenni? Nem. Nem tudom. De biztos nem olyan szörnyű, ahogy ők leírták. Ahogy siránkoztak miatta éjjel-nappal, ahogy álltunk abban a teljesen átlagos, nyomorult konténerben, és fagyoskodtunk. Egyeseknek még az utolsó szavuk is siránkozás volt, hogy jajj, miért, meg ilyenek. Őket mélyen megvetettem. Mások pedig, amikor érezték, hogy a kaszás kopogtat, igyekezték a rövidke életük alatt összevedlett filozófiájukat egy mondatba sűrítve kiköpni, és rajtunk keresztül továbbörökíteni az utókornak. Őket tiszteltem. Tiszteltem annak ellenére, hogy senki nem volt kíváncsi a mondandójukra, hogy senki nem hallotta a mondandójukat, hogy így a mondandójuk, minden filozófiájuk, örökre elveszett a felejtés süllyesztőjében, és így semmivel se értek el többet, mintha egyszerűen csak siránkoztak volna utolsó szavaikkal is. Mindezek ellenére tiszteltem őket. Nem tudom miért. Ők valahogy kiemelkedtek abból a nyomorék tömegből, ami folyton azt kérdezgette tőlem, hogy engem is megerőszakolt-e az apám napjában kétszer? Rájuk kicsit irigykedve tekintettem. Velem az apám sohasem foglalkozott. Ő csak ült a számítógép előtt, és dolgozott, dolgozott, dolgozott, dolgozott, dolgozott, dolgozott, fel se pillantott ránk, nem is tudta, hogy létezünk, saját kis világában élt, az sem érdekelte, hogy felemésztik az egerek, meg hogy anya egyik nap minden előzmény nélkül elszökött, majd én is, kapva ezen a milliókat ígérő álláslehetőségen, amit sms-ben kaptam, a város minden lányával egyetemben, és eltűntem, és magára hagytam apát, az én szegény apámat, aki azóta már biztos meghalt, mert ha én nem adok neki, hát ő aztán még enni is elfelejt, minden bizonnyal meghalt, megdöglött, kinyuvadt, Cirmivel kézen fogva indultak el a Másvilágba, míg én egy talapzaton állok, csukott szemmel simogatom magam mozdulatlanul, abban a tudatban, hogy mindkettőjüket én öltem meg, és hogy engem sosem erőszakolt meg az apám. Csak egy dekorációs elem vagyok. Egy lelketlen díszecske. Egy tárgy, akit a vendégek minden egyes nap végigsimogathatnak, végignyalogathatnak, végigtapogathatnak, és nekem mindezt mozdulatlanul állva kell tűrnöm, megdermedve abban az érzéki pózban, amibe beállítanak reggel a festők, a festők, akik minket Vénusszá mázolnak ki, meg orchideákkal festenek össze, és a vendégek érdes, a sok fertőtlenítős szappantól kiszáradt kezeik, amik egyáltalán nem méltók rá, hogy az én, csodálatosabbnál csodálatosabb bájaimat fogdossák, egész ebéd alatt az én csodálatosabbnál csodálatosabb bájaimat fogdossák, de komolyan, ahányszor a kíváncsiságtól, meg unalomtól hajtva résnyire nyitom a szemem, és megpillantom a hatalmas, vérrel meg sósavval festett ötméteres, a Kastély uráról, a házigazdáról készített művészi portrékkal  díszített monumentális tükörtermet, középen a hatalmas, gyémántcsillárral, amelynek minden izzója alatt 666 élőlénynek 666 szemét helyezték el, pókfonálból készült perzsamintás terítővel letakart asztal fölött, amik körül a vendégek ülnek, körben, több százan lehetnek, mögöttük, mögöttük pedig vagyunk mi, mi az egyszerű dekorációs elemek, a lelketlen díszecskék, különböző, művészien elrendezett pózokba fagyva, összemázolva és kifestve, kimázolva, és összefestve, és akárhányszor csak a kíváncsiságtól és unalomtól hajtva résnyire nyitom a szemem, valamelyik gazdag, milliárdos, trilliárdos vendég feláll, az ebéd közben, egyszerűen csak feláll, se szó se beszéd, csak úgy tüntetőleg feláll, odasétál a hozzá legközelebbi díszhez, és elkezdi fogdosni, végigfogdossa a lábát, meg a combját, közben a többiekre néz, és hangosan röhög, a többiek is röhögnek, de ha mást is végig akar fogdosni, hogy kiélvezze az ÁLTALUNK nyújtotta lehetőségeket, és hogy kiküszöbölje a talapzatból adódó magasságbéli különbséget, odahúz egy széket, rááll, és pofátlan lóröhögéssel folytatja. Néha hozzám is odajönnek, néha egyszerre többen is. De nem olyan gyakran, mint a többiekhez. A sarokban állítottak fel, kettő lépésecskével távolabb vagyok az asztaltól, mint a többi szerencsés dísz, tudod azok, akiket rendszeresen megerőszakolt az apjuk, és tessék, most is ők vannak a középpontban. Az urak lusták. A gazdagok lusták. Undorítóan, kínzóan lusták, még azt a pár lépést, lépésecskét is sajnálják, sajnálni merik tőlem, pedig rondább az nem, nem vagyok, mint a többiek, sőt! Én vagyok a legszebb, a legcsodálatosabb, a legdekoratívabb, de két lépéssel hátrébb. Ennek ellenére néha hozzám is odajönnek. A változatosságot kedvelők. A kalandorok. Nincsenek sokan. És néha végigkarmolnak. A többieket csak simogatják, de engem karmolnak. Belém mélyesztik körmeiket, átkozottul hosszú körmeiket és hagyják, hogy vérezzek, hogy mozdulatlanul tűrjem az egészet. A gazda, a házigazda, a Kastély gazdája, házigazdája meg rájuk szól, rájuk kiált, rájuk üvölt, rájuk uszítja szókincsének veszett vérebeit, és öklét rázva agresszíven szólja, kiáltja, üvölti, hogy ne tegyék tönkre a berendezésemet, a berendezést, az ő berendezését, a díszt, az ő díszét, a dekorációs elemet, az ő dekorációs elemét, ez vagyok én, egy tárgy, az ő tárgya, a berendezés pótolhatatlan része, akit tilos bántani, bántalmazni, karmolászni, ezt mind tilos a vendégeknek, ezeknek a szörnyetegeknek, az öltönyös szörnyetegeknek, akiknek minden vágyuk hogy tönkretegyenek engem, engem, a berendezést, a Kastélyt, de ezt nem tehetik, nem engedjük meg nekik, nem szabad megengednünk nekik, mert még a végén heg marad a karmolászásuk nyomán, heg, vöröslő heg, gennyes heg, ronda heg, ami levonna a dekorációs értékemből, az a kis, pár centis halványvörös csíkocska tönkre tenne, a hegig csodálatos, gyönyörű, dekoratív vagyok, utána meg egyszeriben ronda hányadék, Vérző Vénusz, menthetetlen ocsmány, ronda hányadék, s mint ilyen, díszként haszontalan. De azok tovább karmolásznak. Nem mozdulok. Nem mozdulhatok. Nem szabad. Nem tudok. Csak egy dísz vagyok, egy lelketlen dísz, egy dekorációs elem, egy lelketlen dekorációs elem, akit sosem erőszakolt meg az apja. Nem tudok mozdulni. Tovább karmolásznak. Belém harapnak. Tovább karmolásznak és belém harapnak. Nem akarok mozdulni. Már vérzek is. El vagyok csúfítva. Felüvöltök. Nem tudom, mi lesz azzal a dísszel, amelyik el lesz csúfítva, össze lesz karmolva, szét lesz harapdálva, ki van festve vérrel, és nyállal van kimázolva, nem tudom, mi lesz az ilyennel, de félek, mert eszembe jut a konténer, és ki ne félne, ha eszébe jut a konténer? Nem akarok elhasználódott dísz lenni. Felüvöltök. Felüvöltök, jelezve, hogy még mindig karmolnak, harapdálnak, elcsúfítanak. Ha esetleg a Gazda, a Kastély Házigazdája nem vette volna észre, rongálják a tulajdonát, az ő tulajdonát. Az Úr, a Kastély Ura idegesen a szája elé rántja a kezét, jelezve, hogy maradjak csöndben, hallgassak, duguljak el, mint a lefolyó, fogjam be a szám, a pofám, fogjam be a pofám, legyek néma, néma, mint egy tárgy, egy lelketlen tárgy, egy dekorációs dísz, egy elem, egy elemecske. Úgy teszek, csöndben maradok, hallgatok, eldugulok, mint a lefolyó, befogom a szám, a pofám, befogom a pofám, és néma maradok, mint egy tárgy, egy néma tárgy egy senki, mármint semmi, igen, inkább semmi. És ő tétlen, és megalázottan ül, miközben a vendégek harsányan mulatnak azon, hogy az az ember, akinek jóvoltából héjában sült delfint ehetnek pácolt nadragulyagyökér kivonattal, akinek a házában lopják a napot, a hetet, az évet, az időt, akinek már egyetlen életcéljává vált, hogy elnyerje az ő szimpátiájukat, a vendégek szimpátiáját, a szörnyek, szörnyetegek szimpátiáját, azok szimpátiáját, akik most kinevetik, mindig kinevették, s örökké kifogják nevetni amiatt, hogy nem képes meggátolni őket, a vendégeket, a szörnyetegeket, hogy meg ne alázzák, szét ne rombolják a berendezést, el ne csúfítsák a díszeket, milliós ételeket ne vágjanak a fejéhez, az ő fejéhez, a Gazda fejéhez, a Házigazda fejéhez, a Kastély Gazdájának, a Kastély Házigazdájának a fejéhez, az ő fejéhez, aki mindig el szokott törni egy-egy tányért, merő ügyetlenségből, s akit ezért mindig megaláznak, s aki folyton szenved emiatt, mert minden vágya lenne megnyerni a vendégek szimpátiáját, mégis mindig megalázzák és kihasználják, összetörik a tányérokat, az ő tányérjait, merő kegyetlenségből. Az a különbség az ügyetlenségből és a kegyetlenségből tányért törő ember között, hogy az ügyetlent megalázzák ezért a kegyetlenek, a kegyetlen meg ezzel aláz meg. És a Gazda, a magányos, a kiközösített, a megalázott meg mindent megtesz, mindent, élő szobrokat, minket állít ki, csakis kizárólag a vendégeknek. Nem magának. Ő sosem fogdos minket. Való igaz, mindig becsukom a szemem, ha valamelyik közel jön hozzám, mármint HOZZÁM, mivel így szólt a festők parancsa, csukd be a szemed te senki, nem szabad látnod semmit, ez nem rád tartozik, rád nem tartozik semmi, és én engedelmesen be is csukom a szemem, ha közel jönnek hozzám, mindig becsukom a szemem, de ha ő, ha ő fogna meg, érne hozzám, zöld kis gumikesztyűjében, amit azért visel, mert nem bírja a fertőt, a mocskot, a koszt, se mindazt, amit vendégei, a Kastélyon kívüli világ képviselői hagynak hátra, bent a Kastélyban, szóval ennek a kesztyűnek a tapintását megérezném, biztos vagyok benne. Mást se fogdos. Még azokat se, akiket megerőszakolt az apjuk. Napjában kétszer. Akik két lépéssel közelebb vannak. Még őket se. Akárhányszor résnyire nyitom a szemem, ő mindig keresztbe tett kézzel ül, és szégyenkezik vendégei előtt, legtöbbször még csak hozzá sem nyúl a gasztronómiai világcsodákhoz, csak keresztbe tett kézzel ül az asztalfőn, és szégyenkezik. Este, ebéd után, a legrövidebb időn belül fölmegy, fegyveres őrökkel kitessékelteti a vendégeket, és a következő ebédig nem is találkozunk vele. És én, este, amikor már mind elmentek, mármint a vendégek, tehát amikor vendégek már mind elmentek, és végre lekászálódhatunk a talapzatról, és lerogyhatunk a hozzánk legközelebb eső székre, ami tőlem két lépéssel távolabb van, mint a többiektől, mint minden, szóval, amikor abbahagyhattuk a merevedést, és mi, akik eddig szobrok voltunk, egy csapásra rongybabák lettünk, gerinctelen rongybabák, és végre lehanyatlottunk a hozzánk legközelebb eső székre, amikor falni kezdtük a maradékokat, az ízletes, egzotikus, messzi országokból hozatott ételremekek maradékait, az összenyálazott, összeköpködött, összerágott, összehányt maradékokat, akkor én már enni se voltam képes, lerogyni, lehanyatlani a székre sem, még azt a két nyomorult lépést se voltam képes megtenni, nem tudtam mozogni, vagy inkább nem, nem akartam mozogni, egyszerűen nem akartam mozogni, ott és akkor, én, a lelketlen díszecske, a dekorációs elem, az egyszerű, elcsúfított dekorációs elem, az összevérzett, összenyálazott, összefestett, összemázolt dísz, én a haszontalan tárgy, egyszerűen ledőltem, ledőltem pózomba meredve, abba a rendkívül vonzó, és csodálatos bájaimat érzékien kiemelő pózba, amibe reggel állítottak a festők, a festők, akik széppé véreztek és széppé nyálaztak, mielőtt a vendégek ocsmánnyá festhettek és ocsmánnyá mázolhattak volna, ebbe a pózba meredve, fagyva, maradva dőltem le a talapzatról a jéghideg, a dermesztő hideg,  konténerhideg, mozaikos padlóra, és még a padlón se mozdultam ki a pózomból, mert egyszerűen nem akartam mozogni, nem volt kedvem mozogni, nem tudtam mozogni. Olyan voltam, mint egy tárgy, mert nem tudtam mozogni. Ellenben nem voltam olyan, mint egy dísz, mert már nem voltam szép. A cselédlányok unottan felemeltek, és felcipeltek a lépcsőn, több emeletet, több emeletet cipeltek engem, szolga nálunk nem használhatja a liftet, ez alapszabály, nálunk nem megengedett a lifthasználat egy szolga számára, mi nem engedhetjük meg, és nem is fogjuk soha megengedni egy egyszerű szolga, egy senki számára, hogy akárcsak be merje tenni undorító lábacskáját a liftbe, mert nálunk ez nem megengedett. Ott nekik a lépcső. Nálunk csak a vendégek, a szörnyetegek, Gazdánk tönkretevői liftezhetnek, értve? A tárgy az más. A tárgy az meg nem tud liftezni. Ki látott már liftező virágcserepet? Na ezért cipeltek több emeletet a lépcsőn. És a végére úgy kifáradtak, mintha egész nap egy hideg talapzaton álltak volna, még véletlenül sem kimozdulva az akrobatikus pózokból. És fönt? És fönt lefektettek, ledobtak, levetettek a fából tákolt ágyamra, és kimentek a szobámból, abból a kétlépésnyi szobámból, ami az enyém volt, teljes mértékben az enyém, a Kastély számomra elkülönített része, az egyetlen helység, amely csupán az én kedvemért létezik, még ha közvetetten az Úr, a Ház Urának a kegyeit is szolgálja minden, de minden. Én meg feküdtem. Véreztem. Feküdtem és véreztem. Nem gondoltam semmire. Csak feküdtem, véreztem és nem gondoltam semmire. A plafont bámultam. Csak feküdtem, véreztem, nem gondoltam semmire, és a plafont bámultam. Csönd. Nem gondoltam semmire. Visszajöttek. Mire visszajöttek, már éjszaka volt. Behoztak egy aprócska, fehér zsineggel átkötött dobozkát. Az az elsősegélyláda, mondta az egyik, majd kiment. Nem is értem, miért jött fel egyáltalán. Mindegy is. Mindegy, gondoltam, kár ezzel foglalkozni, kár erre értékes gondolatokat fecsérelni. Ennek ellenére már évek óta rágódok rajta Vénusszá mázolva, és orchideákkal kifestve, hogy mi lehetett az oka, mi oka lehetett rá, hogy bejöjjön? Azért az egy mondatért? Nem volt mindegy, hogy kimondja-e? Arra számított, hogy megkérdezem? És a társa miért nem mondhatta el? Talán néma volt? Nem, nem volt az, amint az egyik kiment, a másik a vállamra borult, és sírni kezdett, panaszkodni a koszos edényekről, a mocskos padlóról, és a nehezen mosható pókfonál terítőről. Órákig sírt, sírt a vállamon, az ÉN vállamon, miközben én csak feküdtem, véreztem, a plafont bámultam, és azon gondolkoztam, vajon miért jött be a társa.

 

Kellerwessel Klaus: húszéves pszichológiahallgató, verseit eddig 13 folyóirat publikálta, rajzait 3 galéria állította ki. Idén áprilisban jelenik meg első önálló (főleg drámákat tartalmazó) kötete, A 77 fejű herceg éneke címen, amiről Kemény István úgy nyilatkozott: „Jó könyv, okos, vad, csapongó, de mégis kordában tartott ötletzuhatag. Ott figyel mögötte a drámatörténet a görögöktől az abszurdig és tovább, már-már a szemtelenségig szabad”.

 

A borítókép forrása: SmartMuseum