Vajdics Anikó: Panic et circenses

Eljöttem mégis, itt kell lennem, látnom kell a cirkuszt, amit a gyerekeim a Mikulástól ajándékba kapnak, mert jól viselkedtek, legfeljebb nem tapsolok, nem nevetek. Az idomított állatokon amúgy sem tudnék. Pedig szépek a fehér alapon fekete csíkos szibériai tigrisek, a kutyák meg tök arik tényleg, igaza van a kisebbik fiamnak, de csak a Black Lions mutatványa tud levenni a lábamról, ők legalább a saját bőrüket viszik a vásárra, mert igazából nem oroszlánok, hanem emberek, viszont feketék, mert Afrikából érkeztek, a produkciójuk bizalmon és egymásra való odafigyelésen alapuló csoda látványfokozó technikai megoldások nélkül. Őszinte elismerés van bennem, amikor megtapsolom őket. De az már a végén van. A bohócokat is muszáj előtte megtapsolnom, és nem lehet nem nevetni rajtuk, vérprofik.

A bohóckodás alapja ugyanaz, mint mindig. Ketten vannak, az egyik csetlik-botlik, nem képes eligazodni az őt körülvevő világban, ő az, akinek gyerekkorában azt mondták, fiam, te Mindig Mindent Elrontasz, de Soha Semmit Nem Csinálsz Jól. A másik, a bennfentes, olyan, mint Karinthy jó tanulója: a stréber. Pontosan tudja, hol találhatók a világban való eligazodáshoz szükséges eszközök, és használni is tudja őket. Ő a komoly bohóc. A szakavatott. Minden mozdulata idegesítően precíz. Mégis ő húzza végül a rövidebbet. A legérzőbb szívű néző lelkében is felébreszti a kárörvendés ördögét. A csetlő-botlón is nevetünk, de rajta elnéző együttérzéssel, amíg a másiktól távolodunk, ő hozzá folyamatosan közeledünk, mintha a saját idétlenségeinket látnánk benne viszont, szorongva várjuk, hátha tanul valamit a sok kudarcból. Tanul is. A másikat idegborzoló szakszerűsége megakadályozza a fejlődésben, nem is lenne igazságos, ha nem ő bukna el végül látványosan.

A legbosszantóbb dolog a világban nem mindig az, ami benne van, hanem olykor, egyre többször az is, amit látszólag nagyvonalúan, valójában rendkívül pitiáner módon kifelejtenek belőle. A piszkos munkát a majmok végzik. Az idomár mossa kezeit. A majmok egyike, ahogy elnézem, egykor a gimnáziumi évfolyamtársam volt, már akkor sem volt teljesen emberszabású, de ami mostanra lett belőle, akkor még nem látszott rajta, tőle a tanultam például a világ legszebb csángó népdalát.

Jó, hogy jövőre már a legkisebb gyerekemnek sem jár ingyencirkusz Mikuláskor, még berontanék valamelyik ketrecbe, hogy a jutalomfalatkákkal kezes bárányokká szelídített tigrisek helyett átharapjam az idomár torkát. Vagy, ami még rosszabb: nem rontanék én be sehova, kényelmesen belesüppednék a nézői székbe, tapsolnék, nevetnék, lélegzetvisszafojtva izgulnék a légtornász életéért, akkor is, ha sejteném, hogy direkt esik le majdnem a kötélről, amikor bekötött szemmel imbolyog rajta; összerándulna a gyomrom, mindahányszor a legerősebbnek látszó tigris engedetlenül ráhördülne az idomárra, és még ha meg is fordulna a fejemben, hogy talán ez is csak a mutatvány része, örülnék, hogy az ingyen belépő mellé ingyen perec is jár, így a fogaimat izgalmamban lenne mibe mélyesztenem.