Részlet David Foster Wallace “Végtelen tréfa” című regényéből

VÁLOGATOTT LEIRATOK MS. PATRICIA MONTESIAN, AK, MA ÜGYVEZETŐ IGAZGATÓ EGYÉNI KÖTETLEN INTERFÉSZÓRÁIBÓL, ENNET-HÁZ DROG- ÉS ALKOHOLREHABILITÁCIÓS HÁZ (SIC), ENFIELD MA, A DEPEND BIZTONSÁGI ALSÓNEMŰ ÉVE, NOVEMBER 4., SZERDA, 13:00-15:00

 

„De ahogy a csávó dobol az asztalon. Sőt, nem is dobol. Inkább félig dobol, félig meg kábé így kaparászik, vakargat, mint mikor valaki az orrod előtt tépkedi le az elhalt bőrét. Ráadásul tök ritmustalanul, de hallod, egyfolytában, megállás nélkül, és tökre nincs ritmusa, amit át tudnál venni, hogy legalább ilyen kibírhatóbb legyen. Hallod, totál kattant, elmebeteg. Kábé ilyen hangokat hallhat a fejében egy csaj, mielőtt megy és kinyírja a családját, mert valamelyik mondjuk megette a maradék mogyoróvajat, vagy ilyesmi. Érted, amit mondok. Ez bazmeg egy elboruló elme hangja. Érted, amit mondok. Szóval ja, oké, röviden az volt, hogy mikor vacsinál nem akart leállni a doborgászással, kábé így megböktem a villával. Kábé. Tökre megértem, ha valakinek úgy jött le, hogy átszúrtam. De rögtön mondtam, hogy segítek kihúzni a villát. És tartom, hogy kész vagyok kábé bármikor jóvátenni. A magam részét. Amivel, ugye, vállaltam, hogy volt benne részem, na. Azt szeretném kérdezni, hogy most kapok-e ezért szigorítottat. Mert holnap lenne egy egészestés kimenőm, Gene már beírta a naplóba. Ha esetleg csekkolni akarnád. De tökre nem állítom, hogy nem volt semmi részem a izé, esetben. Ha a felsőbb hatalom, akit én Istennek hívok, rajtad keresztül azt üzeni nekem, hogy jár a büntetés, én tökre nem akarom megúszni. Ha egyszer jár. Csak, gondoltam, rákérdezek. Amúgy mondtam már, milyen hálás vagyok, hogy itt lehetek?”

 

„Nem tagadok semmit. Csak arra kérem, definiálja az alkoholista szót. Milyen alapon várja el, hogy egy adott kifejezést magamra vonatkoztassak, ha nem hajlandó definiálni a kifejezés értelmét? Tizenhat éve viszek egy meglehetősen sikeres, személyi sérülésre szakosodott biztosítási ügyvédi praxist, és leszámítva azt az állítólagos „rohamot” a kamara tavaszi díszvacsoráján, meg azt a paraszt bírót, aki kitiltott a tárgyalójából – és hadd tegyem hozzá, hogy az állításomat, miszerint az illető bíró igenis maszturbált a talárja alatt a pulpitus takarásában, a kollégáktól és a kerületi ügyészség mosodájának dolgozóitól vett kimerítő tanúvallomásokkal tudom alátámasztani –, tehát a kisszámú incidenstől eltekintve mértéktartó voltam és emeltebb fővel jártam, mint jópár nálamnál magasabb pályatárs. Higgye el. Mennyi idős ön, asszonyom? Semmivel kapcsolatban, ami empirikus és objektív, nem élek úgymond tagadásban. Hogy vannak-e hasnyálmirigy-problémáim? Vannak. Hogy gondot jelent-e felidéznem Kemp és Limbaugh elnökségének bizonyos szakaszait? Nem vitatom. Hogy volt-e némi házastársi perpatvar a rehabra vonulásom körül? Nos, volt. Hogy tapasztaltam-e hangyarajzást a detoxban? Mitagadás. Nem okoz problémát készséggel beismernem, amit fel bírok fogni. Hangyarajzást, mint bizsergést, igen. De most egész pontosan mit is kéne beismernem? Valóban tagadás volna addig halasztani az aláírást, amíg a szerződés szövege érthetővé nem válik mindkét fél számára? Helyes, és látja, én el is fogadom, hogy nem érti, miről beszélek. És vonakodik az ügy tisztázása nélkül továbbhaladni, ez is rendben. Konklúzió: nem tagadhatok olyasmit, amit nem is értek. Ez az álláspontom.”

 

„Szóval ülök és várom, hogy hűljön a fasírtom, és akkor egyszercsak jön egy konkrétan záróizom-szaggató visítás, és Nell a levegőben úszik a steak villával, de szó szerint a levegőben, az asztal fölött úszik, vetődik, vízszintben, érted, Pat, a csaj teste konkrétan párhuzamos az asztallappal, és rámveti magát, és a mogyoróvaj hangjáról visít valamit. Mármint zusom. Gatelynek meg Diehlnek kellett kihúznia a villát a kezemből és az asztallapból. Csak hogy valami képet kapj a dologról. Hogy mekkora vadállat. Abba inkább bele se menjünk, mennyire fájt, ha lehet. Percocetet (59) akartak adni a sürgősségin, legyen elég ennyi, csak hogy képet kapj róla, milyen szintű fájdalmakról beszélünk. Mondtam nekik, hogy leszokóként minden narkotikummal szemben abszolúte tehetetlen vagyok. És azt se kérdezd inkább, légyszi, hogy legalább meghatotta-e őket a bátorságom, mert komolyan besírok. Az egész kis kaland óta konkrétan egyfolytában ennyire vagyok egy hisztirohamról. De persze, ó, jaj, bűnös vagyok, nyilván, tényleg: kopogtam az asztalon. Hát, bocsi, hogy létezem. Volt pofája, és nagy kegyesen odajött, hogy bocsánatot kér, ha én is. Mondom, ööö, mi van? Jól hallottam? Mármint zusom. Miután a szó szerint odaszögezett az asztalhoz egy villával! Felismerem a szopatást, Pat, és ez pontosan az volt, színtiszta fasiszta szopatás. A legmélyebb tisztelettel, Pat, rakd ki innen a kolosszális valagát. Húzzon vissza a villázós gettóba, ahonnan jött, és vigye a Hefty-zsáknyi csicsás göncét is. Hát komolyan. Tudom, hogy a folyamat része megtanulni közösségben élni. Kölcsönös tisztelet, sérelmek elengedése, átruházása, satöbbi. De nem arról volt szó, és most a kézikönyvet idézem, hogy ennek biztonságos, támogató környezetnek kéne lennie? Őszintén, rég éreztem magam olyan kevéssé támogatva, mint ahhoz az asztalhoz szögezve. Már az is nagyon gáz, ahogy Minty és McDade folyton rámszáll. Ha arra vágynék, hogy szopassanak, maradok Fenwayben. Nem azért jöttem, hogy ilyen asztalon kopogások örve alatt szopassanak. Vészesen a határán vagyok, hogy kijelentsem, vagy az az egyed távozik, vagy én.”

 

„Iszonyúan bocsi a zavarásért. Visszajöhetek később is. Csak azt akartam kérdezni, van-e esetleg ima a Programban arra az esetre, ha az ember fel akarja akasztani magát.”

 

„Az akarom, te megért, én nem tagadok, hogy én függő. Én tudok ráfüggtem, már Miami előtt óta. Én nem problemo felállni gyűlésben és mondok, Alfonso vagyok, drogfüggő, tehetetlen. Én tudok tehetetlenség már Castro óta. De attól, hogy tudok, abbahagyni nem tudok. Attól félek én. Én félek, hogy nem abbahagyok, mikor kimondok, Alfonso vagyok, tehetetlen. Miért jó, ha mondok tehetetlen, hogy abbahagy, amit tehetetlen abbahagy? A fej megőrül, úgy fél, hogy tehetetlen. Én most remél tehetni, Mrs. Pat. Én kérek tanács. Rossz dolog, ha remél tehetni Alfonso, a drogfüggő?”

 

„Bocs, hogy így berontok, de megint hívtak a fenntartótól a kártevő-ügy miatt. Elhangzott, hogy ultimátum.”

 

„Bocs, hogy olyannal jövök, ami nem szorosan a kezeléshez kapcsolódó interfész-téma. Szóval csinálom a kiosztott házimunkámat. Az emeleti férfi mosdót kaptam. Van ott valami… van valami a vécében, Pat. Nem tudom lehúzni. A cuccot. Nem megy le. Folyton visszajön. Minden lehúzás után. Útmutatást kérek. Meg esetleg védőfelszerelést. El se tudom mondani, mi ez a dolog a vécében. Csak annyit mondanék, ha ez egy emberi lényből jött ki, akkor őszintén szólva eléggé aggódok. Nem tudom neked elmondani. Ha szeretnél fölmenni és ránézni, száz százalék, hogy megtalálod. Elég nyilvánvalóvá tette, hogy nem megy sehova.”

 

„Összvissz azt tudom, hogy 13:00-kor berakom a Hunt’s krémdesszertet a közös hűtőbe, ahogy kell, tődödődödő, na és jövök le 14:30-kor totál ráflesselve a krémre, amit saját pénzemen vettem, és nincs sehol, na és jön McDade, és kurvajóarc, hogy majd ő segít megkeresni és tődödődödő, csak ha jobban megnézed, és én megnéztem, szóval látod, hogy a geciládának böhöm nagy krémcsík van az állán.”

 

„Ja, de erre most akkor hogy válaszoljak igennel vagy nemmel, hogy le akarok-e jönni a koksziról? Azt hiszem-e, le akarok, ja, abszolút azt hiszem, hogy le akarok. Már nincs orrsövényem se. Az orrsövényemet gecire lemarta a koksz. Látod? Látsz bármi orrsövényszerűt, ha így felnyomom? Tiszta szívemből, abszolúte hittem, hogy le akarok állni vele. Már az orrsövény óta. Na de ha annyira le akartam állni, mért nem álltam le eddig? Érted, mit mondok? Nem mindig azt mondják, hogy csak akarni kell, meg ezek? Minek lakok itt, meg járok gyülibe meg minden, ha nem azért, hogy elérjék, hogy le akarjak állni? De asszem, eddig is le akartam állni. Minek lennék itt, ha nem azért, mert le akarok állni? Hogy itt vagyok, az nem elég bizonyíték, hogy le akarok? De akkor hogyhogy nem bírok leállni, ha egyszer le akarok, na, ez az én bajom.”

 

„Srácnak nyúlszája volt. Amitől, vágod, idáig följött a fája. Csak az övé ennél is följebb volt. Még följebb. A speedje szar volt, de a füve jó. Azt mondta, a mi lakbérünket is fizeti, ha szerzünk egeret a kígyóinak. Minden pénzünket elszívtuk, szóval mit volt mit tenni. Egeret ettek. Be kellett menni a kisállatboltba úgy tenni, mintha vérkomoly kattanásunk lenne az egerekre. Kígyók. Kígyókat tartott. A Doocy. Büdösek voltak. Nem pucolta a terráriumokat. A szája befedte az orrát. A nyúlszája. Azt tippelem, nem érezte a szagukat. Különben csinált volna valamit. Bejött neki a Mildred. A barátnőm. Hát, fasz tudja. Lehet, hogy ő se volt teljesen százas. Fasz tudja. Szóval bejött neki. Olyan faszságokkal vegzálta, persze fullpöszén, hogy Fia Mildred, kell a fütköf? Nem mufáj franfiávnunk, fimán bafhatunk if. Ilyen szarságokat mondott, miközben ott állok bazmeg mellette, és befogott orral hajigálom az egereket a terráriumba. Élve kellettek. És az egészet ezen az okádék hangon, mint akinek befogták az orrát és nem bír esszt mondani. Két év alatt egyszer se mosta meg a haját. Volt egy ilyen belsős poénunk, hogy meddig nem mossa meg a haját, minden héten beikszeltünk a naptárba. Csomó ilyen belső poénunk volt, hogy valahogy kibekkeljük. Asszem, kábé az időnk kilencven százalékában be voltunk állva. Minimum kilencven. De amíg ott laktunk, egyszer se. Mosta meg. Amikor Mildred beközölte, hogy muszáj lépnünk, különben otthagy, és viszi Harrietet is, az azért volt, mert csávó, míg én melóban voltam, elkezdte neki mondani, hogy kell csirkével. Vágod, kúrta a csirkéit. A hulladékfeltöltőn túl volt a lakókocsija, a Csücsökben. Tartott alatta pár csirkét. Nem csoda, hogy egyből menekültek, ha jött valaki. Csávó konkrétan szárnyasokat zaklatott szexuálisan. Azt magyarázta  Mildrednek, full pöszén, hogy így meg így kell felfúrni őket a fafodra, amikor meg elméf, fimán lerepülnek. Mildred azt mondta, eddig és ne tovább. Eljöttünk, a Pine Street-i menhelyen csöveztünk, egy darabig még velem volt, aztán megjelent egy kovbojkalapos tag, hogy őneki farmja van New Jersey-ben, erre elment vele, és vitte Harrietet is. Harriet a lányunk. Három lesz. Mondjuk ő úgy mondja, lef. Nem hiszem, hogy a gyerek életében kimond egy sz-betűt. És azt se tudom, New Jersey-n belül hol. Vannak egyáltalán farmok New Jersey-ben? Együtt jártunk suliba, általános óta. Mildreddel. Ilyen gyerekszerelem volt, vagy mi. Aztán jön ez a csávó, megkapja Mildred régi priccsét a menhelyen, én meg elkapom a tetveit. Befekszik a priccsre, és bumm, tiszta tetű vagyok. És akkor még mindig az lett volna a melóm, hogy jeget szállítsak a benzinkúti automatákba. Ki bírta volna ezt tisztán?”

 

„Szóval maguk szerint az alkoholizmus betegségként értendő. Betegség, mint a nátha? Vagy betegség, mint a rák? Őszintén szólva, én még ilyet életemben nem hallottam, hogy valakinek azt javasolják, imádkozzon a rákja enyhüléséért. Már hogy a déli államok néhány nagyon elmaradott vidékét kivéve. Szóval, hogy is van ez? Arra kötelez, hogy imádkozzak? Mert állítólag beteg vagyok? Parkolópályára teszem az életem és a karrierem, megkezdek egy kilenc hónapos kezelést csökkentett fizetéssel, és imát kapok receptre? Ismeri azt a szót, hogy retrográd? Elkerülte volna a figyelmem, hogy már valami más szocio-ökonómiai korszakot írunk? Szóval, hogy is van ez?”

 

„Jól, jól, jól. Tökéletesen. Gond egy szál se. Boldog vagyok, hogy itt lehetek. Jobban vagyok. Jobban alszom. Imádom a kaját. Na szóval, jobban nem is lehetnék. A csikorgatás? Ja, a fogcsikorgatás? Csak egy tikk. Erősíti az állkapcsot. Azt jelenti, hogy kívül-belül minden faja. Amit a szemhéjam csinál, az is.”

 

„De igen, én próbáltam. Egész hónapban próbálkoztam. Négyszer voltam állásinterjún. Egyik se kezdődött tizenegyig, én meg minek keljek fel és ücsörögjek itt, ha tizenegyig nem is kell bent lennem? Minden nap kitöltöttem valami jelentkezési lapot. Hova kéne mennem? Nem rúghatsz ki, csak mert az a kurv…  mert egyik se hív vissza, hiába próbálkozom. Nem tehetek róla. Menjél és kérdezd meg Clenette-et. Kérdezd meg a Thrale-csajt vagy bárkit, mind megmondják, hogy én próbálkoztam. Nem rúghatsz ki. Ez így akkora kicseszés.

„Mégis, áruld már el, hova kéne mennem?”

 

„Mi, egyhavi szigorítás, csak mert kibaltázott szájvizet használtam? Figyi, közérdekű közlemény: a szájvíz arra van, hogy kiköpjék! Jó, ha két százalékos!”

 

„Valaki más fingott, ezért vagyok most itt.”

 

„Boldogan beismerem, ha előbb szépen elmagyarázza, pontosan mit is kéne beismernem. Ez az álláspontom. Elvárja, hogy olyan tényekért kezeskedjek, amelyek nincsenek a birtokomban. Az idevágó terminus a kényszer hatására.”

 

„Szóval mi a bűnöm, gargarizálás általi szabálysértés?”

 

„Visszajövök, mikor neked jó.”

 

„Visszatért. Egy pillanatig azért reménykedtem. Volt remény. De aztán újra itt volt.”

 

„Csak előbb egyet hadd mondjak.”

 

(fordította: Kemény Lili és Sipos Balázs)

 

 

David Foster Wallace (1962 – 2008): generációjának egyik legjelentősebb amerikai írója. A végtelen tréfa című kultuszregénye a Jelenkor Kiadó gondozásában jelent meg magyar nyelven, Kemény Lili és Sipos Balázs fordításában.

 

 

Kemény Lili: 1993-ban született Budapesten, filmrendezést tanult. Madaram című verseskötete 2011-ben jelent meg a Magvető Kiadónál.

Sipos Balázs: 1991-ben született Budapesten, színházrendezést tanult. Filozófiával és irodalomelmélettel foglalkozik.

 

A fordítókkal készült interjú ITT olvasható.