Koncz Károly: Ügyelet

Én vagyok a nevelőtanár, Tomi bácsi, a Szlavón utcai nevelőotthonban. Ötvenkét gyerekünk van, tizennégytől tizennyolc évesig. Mind fiú. Sérültek. (Pszichésen, mentálisan.) Most éjszakás (!) nevelőtanár vagyok. Virrasztok. Hajnali fél három. Megyek, vécéznem kell. Még nem végzek, amikor nyavalyatörést kap a telefon. Ez mindig bejön.

– Tessék! Szlavón utcai nevelőotthon.

– Jó estét!… Jó reggelt!… Áh! Na, mindegy. Lenkovics zászlós vagyok, a kerületi rendőrkapitányságról. Begyűjtöttünk egy gyereket. Alighanem a maguké. „Lacika.” – Ezt hajtogatja. Nincs nála semmi irat.

– Igen. Nekünk van Lacikánk. Most éppen kimenős. Megköszönném, ha behoznák.

– Megyünk, visszük. Jöjjön a kapuhoz!

     Még van tíz percem. Körbejárom a folyosót. Húgyszag. Lábszag. Horkolás. A tévé hátulja levéve. Félig kibelezve. Nem vettem észre, mikor csinálták. (Igazoló jelentés!)

     Kívül vagyok a kapun. Május. Rossz, zegernyés idő. Lóg a lába az esőnek. Sehol senki a környéken. Várok… Mozgolódik a szél.

     Negyedóra is eltelik, már készülök visszamenni, befut az URH-s kocsi. Vidám fiúk. Ketten vannak, látnivaló: szeretik a dolgukat. Kiszállnak, parolázunk, nyif-nyaf elharapva a bemutatkozást. Lacika a hátsó ülésen kushad. Hogy nem szólok, nem mozdulok, kigereblyézik elém. Beszipuzott – súgom magamnak. A pupillája akár egy lavór. Nyaklik előre, hátra. Annyi önkontrollja még van, hogy nem kapaszkodik belém. Valamit halkan dudorász. Még „odaát” van.

     Véget vetek a mulatságnak, korrektül megköszönve a fuvart, a törődést, miegymást. Kezelünk. Rendőrök el.

     Kaptatunk a lépcsőfeljárón. Lassan, komótosan. Vállamnak dől; inkább én ölelem.

 – Anyádnál jártál?

 – …

 – Mi újság otthon? – próbálkozom újra.

 – …

  Mélyeket lélegzik, még ez a tempó is gyors neki. – Megállunk. Várom, hogy beszélhessünk… Az ingemet markolássza, körömmel, ráncolt homlokán látni, valamit mondani készül.

 – Tomi bácsi! Jártam a mennyországban! – sóhajt. Savós, tág szemét lassan rám emeli, biztatást remél. Kettőt bólintok. Közben nógatom, lépünk néhányat.

 – Jézus hívott engem!

 – …

    A lábamtól kezd fölfelé vizsgálni, mintha nem tudná bizonyosan, honnan kaphatna választ.

 – Lacika! Apád otthon volt? Találkoztatok?

 – Nem is trónuson ült. Egy hokedlin. De minden fénylett körülötte. És hívott. Hívott magához engem. Egy szót sem szólt, de tudtam, hogy azt akarja.

– Lacika! A nővéreddel mi van?

– Mi van? Lent volt a kocsisoron. Nem is láttam. Anyám azt mondja, alig keres.

– Anyád? Dolgozik?

– A fején ott volt a töviskoszorú. De semmi vért nem láttam. Mosolygott. Olyan közeli volt.

– Lacika! Kit találtál még otthon?

– Anyámat. Meg a nővérem kanját. Mind a ketten használják. Ott lakik velük. Apámat naponta megveszik fél liter cseresznyével. Alig ismert. Csak hadonászott felém a tolószékből.

– …

– Ott álltam előtte… olyan megnyugvással… Tomi bácsi! Könnyű voltam. Otthon éreztem magam. Sose láttam, sose jártam ott, mégis.

     Terelgetem lassan az ágya felé. Várom, ha mond, mondjon még valamit. Nem szól. Mielőtt betakarom, még megnéz magának. Érzem, ezt most megjegyezte. Holnap is emlékezni fog rá. Kiolvasta a szememből, hogy én már előre eldöntöttem: nincs ilyen mennyország.