Vajdics Anikó: Csapó

Mindegy hogyan, szerelmesek lettünk. A forgatókönyvíró mindent elkövetett, hogy ne lehessünk túl hamar egymáséi. Amikor már majdnem összejöttünk, a rendező újabb ötletekkel állt elő, hogyan lehet akadályokat gördíteni a boldogságunk elé. Tegyetek bele minél több csavart, fiúk, rendelkezett a producer is, valaki őrüljön meg vagy essen kómába, mit tudom én, találjatok ki valamit. Vállaltam a megőrülést, de előbb még teherbe estem egy velejéig gonosz, gazdag férfitól, aki ráadásul még a kisbabámat is elrabolta, csak azt még előbb meg kellett szülnöm egy isten háta mögötti, sötét helyen, elviselhetetlen kínok közepette.
Mire a bolondokházából kiszabadultam, a Szerelmem kómába esett (ő ezt vállalta), csak előbb még lezuhant egy repülőgéppel. Olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy nem csak kómába esett, de meg is vakult, és amikor felébredt, nem ismert fel a hangomról, nem tudta, ki vagyok. Elfelejtette azt is, hogy halálosan szerelmes belém. Egy másik nőnek viszont, aki már régóta az ellenségem volt, csak én nem tudtam, sikerült őt elcsábítania. A másik nő is ugyanolyan velejéig gonosz volt, mint az a férfi, aki engem megerőszakolt, majd elrabolta a kisbabámat, miután megszültem azon az isten háta mögötti helyen elviselhetetlen kínok közepette, csak ő (a gonosz nő) nem volt egyáltalán gazdag. Az én Szerelmemre is azért vetett szemet, hogy elszedje a pénzét, de ezt az én Szerelmem még csak nem is sejtette. A szerelem vak, nem hiába mondják, és ő kétszeresen is az volt. A Gonosz Nő azért, hogy engem félreállítson az útból, rám fogta, hogy megöltem a kisbabámat, pedig igazából ő ölte meg, amikor…
És ez így ment egészen a kétezer-háromszáznegyvennyolcadik részig, amikor végre a Szerelmem karjaiba hullhattam, és az ajkaink lángoló szívektől övezve, lassan összeértek. Ez volt az a jelenet, amit kétezer- háromszáznegyvennyolcszor néztek végig a nézők, mert minden rész elején lejátszották a film szignálzenéjével együtt. Ezt a szívektől övezett, csókolózós jelenetet vettük fel legelőször, ami teljesen érthető, mert mi már a legelején is szerettük egymást.
Ennyi, mondta a Rendező a kétezer-háromszáznegyvennyolcadik rész után, most már egymáséi vagytok, a többit már írjátok meg magatok. Azóta elég unalmasan élünk.