Ile Adrian Paul: Triptichonok

Járok-kelek a világban és olthatatlan vágyat érzek az új felfedezésére: menni és benézni minden sarok mögé, minden kis utcába, kapualjba és minden „felfedező utamon” szeretem megörökíteni azokat a pillanatokat, amelyeknél úgy érzem, hogy ha egy lépéssel előbb nyomom le az exponáló gombot, akkor az a pillanat még nem lesz ott, de ha úgy határoznék, hogy egy lépéssel később örökíteném meg azt a kockát, akkor az a pillanat már tovaszállt.Olyankor gyakran körbenézek és meglepődve tapasztalom, hogy ezt a pillanatot ott és akkor csak én láttam, de egyben örömmel is tölt el a gondolat, hogy szerencsére ott voltam és ezt a pillanatot bezártam a kamerámba és később nem csak mesélhetek róla, hanem meg is mutathatom, hogy mit fedeztem fel.

Úgy gondolom, sokszor szeretem megnehezíteni a saját dolgomat, mikor úgy döntök, hogy olyan képeket készítek, mint jelen esetben, amelyek triptichonként egységet alkotnak és ebben a formában mondanak el egy kis történetet vagy érzelmeket ébresztenek, de amikor rátekintek a végeredményre visszakúszik az érzés, hogy újra útra kell kelnem, mert ez a történet itt még nem ért véget, ennek folytatása van és kezdődik minden előröl…