Rőhrig Eszter: Türelemüveg

Szeles Judit Szextáns című kötetéről

Szeles Judit: Szextáns. Magvető Könyvkiadó – JAK, 2018

 

Szeles Judit Svédországban élő költőnek az Ilyen svéd (2015) után a Szextáns a második, itthon publikált verseskötete. Címe kettős értelmű: egyrészt a hajósok tájékozódásához szükséges mérőeszköz neve, másrészt mivel a szextáns a szex szót is magában foglalja, így ez az egyetlen szó utal a kötet tematikájára, továbbá annak felszínesebb (pénzen vett szex) és ugyanakkor mélyebb (szerelmi szenvedély) rétegére is.
A kötet élén két ironikusan csengő mottó áll; a második – „A tengerésznek szédülni sohase lehet” – mintegy figyelmeztet arra, hogy a Füst Milán-i A feleségem története merőben más világot kínál, mint amit most tapasztalni fogunk. Füst Milántól, a szerepjátékok („…mindig híve voltam egy kis alakoskodásnak”) és a rejtőzködés költőjétől távol állt az az élveboncolás, amit ebben verseskötetben olvasunk. (Szeles Judit parányi, de azért gyilkos iróniával még becsempész egy lapos bölcsességet A feleségem történetéből az Ecuador című versébe: „A véletlenről pedig ők [ti. a tengerészek] tudják a legtöbbet / hisz az egész életüket ez teszi ki.” 39. o.)
Hajó, tenger, matróz, nők, zene, kurvák, rum… a tengerészromantika kliséit a lírai én többnyire szenvtelen, tényközlő formában alkalmazza, és esze ágában sincs újabb jelentéssel felruházni vagy át-, esetleg újraértelmezni az untig ismert robinsonos, Moby Dick-es, hemingwayes szüzséket. A mítoszok, legendák vagy a középkori krónikák jutnak az eszünkbe, pontosabban a genealógiai leszármazás vagy a hőstettek felsorolásának monotóniája, amikor több versben is értesülünk egy-egy hajó építési adatairól, pályafutásáról egészen az átépítéséig, illetve ízekre szedéséig – és ezek a hajók hol elégnek, hol találatot kapnak, hol pedig egy távoli, közép-amerikai kikötőben vesztegelnek hasznavehetetlenül, akár a leselejtezett, kiöregedett tengerész, e kötet főszereplője.
A szöveg történeti rétegét nézve a matróz – nyilván őtőle hallott – életét meséli újra a költői én. Bejárjuk vele a világ különböző kikötőit Cape Towntól Szumátráig, Ecuadortól Kenyáig. Kihallgatjuk vagy szemtanúi leszünk zabolátlan szeretkezéseinek (brutális, miniatűr szépség a következő metonimikus szinesztézia: „kókuszdiók görögtek a döngölt földpadlón” – Szumátra, 21. o.), mértéktelen ivászatainak (Különös ismertetőjegyei, 13. o.), gyávaságának (Eső, 31. o.), öngyilkossági kísérletének (Christina, 18. o.). A Szumátra című vers Flaubert Kücsuk-Hánemének rontott változata is lehetne.
A matróz egyetlen – több helyütt is megismétlődő – fájdalmas élménye az, hogy elveszítette a legjobb barátját: Terje megcsúszott az olajfoltos fedélzeten és a mélybe zuhant, miközben a hajót tisztította, majd pedig szétroncsolódott testét a mélyhűtőben tárolták, ameddig el nem értek a következő kikötőig (Berge Brioni, 51. o.)
Ennek a nőügyeivel hetvenkedő matróznak a hajó az istene, a felettes énje, mint ahogy a türelemüveg a hajót, úgy zárja be s tartja fogva őt a hajó, a hajón töltött élet („Egy időkapszulában élsz” – Tengeri időszámítás, 33. o.).
Az életeseményei, múltja és a lírai énnel való szerelmi története a tengerésztoposzokkal forr össze és alkot – legalábbis a narrációban – szerves egészet. A tengerész kedvese és a Kikötők című versekben a mindkettőben közös „álmodom” szóval kapcsolódik egymáshoz a lírai én és a matróz monológja. Sosincs közöttük dialógus. Kettejük szerelmében az elcsépelt szóképek („minden kikötőben tart egy asszonyt” – 56. o.; „mind megfeneklettetek az emlékezés zátonyán” – 59. o.) az irónia-önirónia villódzásaiban új fényben ragyognak fel, amelynek forrása a hiteles és idegtépő őszinteség: „Nélküled nem megy előbbre a hajóm, / Zátonyra futok, léket kapok / és a segítség talán túl messze van.” (Távolodás, lassan, 63. o.)
A kötet különlegessége a megszólítás módozataiban rejlik, amiben radikális költői attitűd körvonalazódik. Több hang szól (amelyeket az alábbiakban megnevezünk), de a leggyakrabban a Másik élettörténetei és kalandjai újramesélésének látszatát keltő költői énnel találkozunk. A matrózhoz intézett egyes szám második személyű megszólítás mögött mintha egy ősanya, profán istenség vagy egy falusi boszorkány rejtőzne, aki a tengerész fejére olvassa a hibáit, mintha elátkozná, ítéletet mondana elfuserált élete felett (Jéghegyek népe, Szerelmes vers).
A költői én azonban egyes szám első személyben is megszólal, éppen ott, ahol ő is involválódik a matróz élettörténetében. Ez a költői én kettős arcú: feltárulkozó, aki megadja magát a férfi iránt érzett szenvedélyes szerelemnek, máskor meg védekező, elhárító, bezárkózó, szorongó (Kibábozódni, Szelídítés, A bőr).
Időnként szóhoz engedi jutni a matrózt is, aki éppolyan ambivalens személyiség, mint a költői én: „Próbálok elszakadni / mondtad vágyakozva” (Kikötő, 46. o.).
A kötet látszatra „kilógó”, de mégis mélyen idetartozó, enigmatikus verse az Utolsó októberi éjszaka (65. o.), amely egy kényszeresen szorongó őrült („A nagy sárga ház…”) víziója a szépről, a távoliról, az elérhetetlen szépségről, eleganciáról, ám hiába mindez, ha itt a művészet csak üres szertartás („Egy szőke nő ócska verseket olvas fel”).
A tengerész kedvesét, a kötetnyitó verset kissé rendhagyó módon a végére tartogattam. Monumentális tabló, amelyben egy divatjamúlt óriási, árbócos hajó, a Christian Radich tolakszik a látóterünkbe. Hosszú éveken át Az Onedin család című angol családi sorozat emblémája volt. Ugyanakkor ez a hajó nem csak egy anakronisztikus díszlet – a Beatlesek fénykorával egy időben forgatták a nem minden ízében dicsőséges brit múltat átpoetizáló feuilletont. A Háromárbócos mesehajó hús-vér valósággá válik, mert a költő a fedélzetére helyezi szerelmét és annak messze nem heroikus élettörténetét. Ebben a kettősségben, a mítoszteremtési készség és a radikális összezúzás kettősségében látjuk Szeles Judit költői törekvéseinek lényegét.