Koncz Károly: Apokrif családállítás

A kerítés másfél méter magas, egyformára vágott napraforgószárból volt összeróva, ugyanígy a kapu és a kisajtó.

    Boriska a közkútról érkezett, éppen kinyitotta az utcai verőcét, amikor Boromissza Demeter, anyai ágon dédapám, meglátta. Boriska is meglátta dédapámat, s egy hosszú pillanatig ránézett. Régebben szívébe tolult volna a vére, de most már nyugodtan nézett Boromissza Demeterre, nem reszketett tőle a szíve. Csak éppen rápillantott, majd lassan elfordította tekintetét, nem, mint lány korában, amikor még zavarba esett: egyetlen pillantást vetett rá, azután megfordult, és belépett az udvarba.

    Demeter hátulról nézte az asszonyt. Gyerekkoruktól ismerték egymást, Boriska tizenhat évesen szeretője lett Boromissza Demeternek, még mindig a szeretője volt, noha már nem találkoztak olyan gyakran, mint azelőtt, amikor még mohón kívánták egymást.

    Múltak az évek, Demeter, a dédapám, feleségül vette egy nagygazda egyetlen leányát, Boriska pedig hozzáment Demeter egyik állandó részes aratójához.

    De ezek az események semmit sem változtattak kettejük kapcsolatán.

    Boriska huszonöt lépésnyire volt Demetertől; dédapám elnézte a lassan lépkedő asszony ringó szoknyáját.

    Mindez pontosan száztizenhat évvel ezelőtt történt, március havában, Szatmár vármegyében, Kisnamény községben. Akkor is ugyanilyen tavasz volt, mint most.

    Miközben Demeter az asszonyt nézte, azt gondolta magában: „Lehet, hogy megölöm magam.”

    Ez a gondolat már máskor is eszébe ötlött, amikor anyagi gondjai voltak. Akkorra már két portát elivott. Házastul, gyümölcsöstül, szőlőstül, kutastul, kútostorostul… az utolsó szögig. Ha csakugyan megöli magát, én nem születtem volna meg, egyenes ágon ugyanis Boromissza Demeter második fiától, Istvántól származom, akit dédapám pontosan ennek a napnak az éjszakáján nemzett tizenkét órával később.

    Abban a pillanatban én fénylő porszemcse voltam, s együtt mozogtam dédapámmal, barnászöld kalapja peremén megülve, tizenegy óra irányában.

    Azon a délelőttön, Boriska gömbölyű csípője láttán, amelyen megfeszült a ráncos szoknya, dédapámat hirtelen elfogta a vágy.

    Elnézte a kiszürkült, rozoga kerítést, a kaput, a ház körül sorakozó diófákat. Tekintete végigfutott a szőlőlugason, a kertben álló gyümölcsfákon, ribizlibokrokon, a virágát bontogató somon. Mindezt úgy vette szemügyre, mintha egyetlenegy dolgot nézne, mintha csupán azt a nyugodt helyet szemlélné, ahol megpihenhet az ember.

    Dédapámnak viszonylag sok földje volt, de kevés pénze. Házában, a pénzen kívül, semmi sem hiányzott.

    Amikor belépett Boriskáék udvarába, a bajuszán csillogtam, egy elszabadult, meggörbült szálon, a szája szélénél.

    Bement a házba, leült a kemencéhez legközelebb eső háromlábú székre. A tűzhelyen már csendesen rotyogott az aznapi ebéd. A helyiségben minden rendben volt: az asztal, a székek, sámlik, zsámolyok, a fazekak, serpenyők, fedők, tányérok, a mozsár, a szenes vasaló…

    Ezek a tárgyak réges-régen kerültek a házba, s arra szánták őket, hogy hosszú ideig ott maradjanak. Dédapám úgy érezhette, hogy elérkezett életútja delelőjéhez.

    Hosszú percekig megállapodtam Boriska babos fejkendőjén.

    Feszes, fehér inget hordott, mellbimbója a fölül viselt hímzett mellénykén is majdnem átütött.

    Amikor dédapám felállt, és átölelte Boriska derekát, az ajtó szemöldökfájára menekültem.

    Boriska fölvetette tekintetét, s a férje felé intett, aki a hátsó udvarban a barackfát metszette. Dédapám nem engedte ki az ölelésből, Boriska dédapám mellének feszítette erős kezét, de nem lökte el magától.

    Zümmögve futkároztam a konyhaablakban az üveg és a függöny között, akár egy csapdába esett zöldhátú légy.

    Boriska nem vette le szemét a hátsó udvarra néző ablakról (ez egy másik ablak), az ura már egy közelebbi birsalmafát nyesegetett. Ajkát átengedte Demeternek, én pedig elcsigázva a hiábavaló cikázástól, futkorászástól, az ablak párkányára hulltam, akár egy csepp méz.

    Aznap csak egy hosszú csókot váltottak. Éjjel, tizenkét órával később, Demeter odafeküdt feleségéhez az ágyba.

    Boriska nekem mégis szép emlékem marad. Valahányszor rágondolok, szívem megtelik szeretettel iránta és azok iránt a helyek, helyszínek (a ház, a kert, a határ dűlői, a templom, a temető) iránt, ahol életét leélte.