Sztereotipikus valóságlenyomatok párducpompája – Tóth Krisztina: Párducpompa

Írta: Gaál Gabriella

Tóth Krisztina költőként kezdte irodalmi pályafutását, de a kortárs magyar próza egyik legjelentősebb és legolvasottabb írói közé is tartozik. Jelen írás pedig a 2017-ben megjelent Párducpompa című kötetét kísérli meg jobban bemutatni, valamint elhelyezni a terjedelmes és sokrétű életműben. A novelláskötet történetei rendkívül jó példák lehetnek arra, hogyan bújhatnak meg a sorok mögött előítéletességet hordozó kódolt nyelvi eszközök és kirekesztő eljárások.

Mindegyik köteténél tetten érhető a különleges, figyelemfelkető kötetcímadás és a szimbolikus kötetkompozíció. A 2006-ban megjelent Vonalkódnál a vonal a vezérmotívum, mely mind a tizenöt elbeszélés alfejezetében megjelenik szóösszetétel formájában, pl határvonal, irányvonal, életvonal, útvonal, záróvonal és törésvonal. A 2011-es Pixel különleges játékra hívja olvasóját; egy puzzle-darabokból álló képet kell kiraknia, hiszen a kötet egy-egy testrész történetét meséli el, a testrészekből pedig egy androgün szövegtest válik kirakhatóvá. Nincs tartalomjegyzék, nincs a szerző vagy a szerkesztő által meghatározott sorrend, hierarchia, így a testrészek történeteit teljes mértékben az olvasónak kell összeillesztenie, egy (szöveg)testet kirakni, illetve fel kell fedeznie a kapcsolódási pontokat és azonosítania a vissza-visszatérő (többnyire) névtelen szereplőket. A Pillanatragasztó (2014) című novelláskötet megjelenése a szerző 25 éves írói munkásságához kötődik, amelyet a 25 novella is szimbolizál, de a kötet egyben a rendszerváltás negyedévszázados fordulójához is köthető.

Ahogy a 2009-es Hazaviszlek, jó? című kötet, úgy a 2017-ben megjelent Párducpompa is műfajilag tárcakötet.  A Párducpompában korábban már publikált tárcákat találunk, melyeket főként az online felületű Vasárnapi Hírekben olvashattunk. A tárca műfajára jellemzően a történetek a valóságra vonatkoznak, így valamilyen aktualitás a kiindulópontja, illetve a narrátor rendkívül érzékeny és jó megfigyelőként képes elbeszélni a történet-puzzle-darabjait, melyeket a nagyvárosi sétái során gyűjtött be.

Mindegyik kötetre jellemző, hogy az elbeszélések a roncsolt, torz testeket reprezentálják, melyeket az idegenség és a kívülállás érzetei határoznak meg. A Párducpompa történeteiben is a veszteségekre, a hiányokra kerül a fókusz, ám a történetek világa nem teljesen sötét és homogén; szinte minden történetben ott bujkál a humor és az irónia, amely már a kötet címválasztásában is felfedezhető. A Párducpompa szimbolikus jelentése a hasonló címet viselő, utolsó történet alapján érthető meg, amely egy trolin játszódik, ahol az egyesszám elsőszemélyű narrátor beszéli el a „rejtélyes, tömör és megfejthetetlen” (199.o.) Csehszlovákia feliratú fémtömb és az aluljáró falán található hosszú, kacskaringós pink színű Párducpompa felirat kapcsolatát. A graffiti a szabadságot, a fantázia fenségességét és az arany csillogású reményt szimbolizálja, de a kötet 50 novellája épp ezek hiányát érzékeltetik, így válik sötétté, fenyegetővé vagy épp ironikussá a valójában rózsaszínű Párducpompa.

A novellák világában a közbeszédet átjárja a gyűlölet; a színesség, a másság és a szépség ellenszenvet vált ki. A mindennapok embere agresszív, rasszista, és antiszemita, tehát a párducpompa sokszínűsége nem gyönyörködteti; csak a keresztény nemzetállam kategóriájában és határaiban gondolkodik. Egy olyan „nett” világban (Lásd: A fésű, a kréta meg a vonalzó), amely eltörölhetetlennek, kitörölhetetlennek tűnő egyéneket megnyomorító szabályok szerint működik, ahol nincs empátia és bizalom, csak előítélet, ahol szigorúan a Verset állva kell mondani.

Az 50 történetben bemutatásra kerül a perifériára szorított, megkülönböztetett Másik helyzete, de legtöbbször a sztereotípiákra, az olvasói előítéletekre támaszkodva. Ezek felszínre hozásával pedig azzal szembesíti a befogadót, hogy voltaképpen ő sem különbözik a novellák szereplőitől. A romák, cigányok, zsidók, menekültek­­–migránsok, hajléktalanok és mélyszegénységben élők ábrázolásmódja párhuzamba vonható a hatalom és a közmédia reprezentációs technikáival, eszközeivel, hogy milyen kódolt nyelvvel képesek felszínre hívni az előítéleteket. Például a Hét táska című elbeszélésben nem kerül megnevezésre a „nagy, lármás csapat” (13. o.) etnikai hovatartozása, de a nyelvi alakzatokkal, az aprólékos körülírással az olvasó roma, cigány származásúnak azonosíthatja őket; rendkívül sztereotipikus, hogy a nagycsalád képére játszik rá az elbeszélő, illetve, hogy megilletődnek a fotocellás ajtó láttán, és a gyerekek is elcsodálkoznak rajta (utalva arra, hogy feltehetőleg szűkebb környezetében nem találkozott még ilyen ajtóval ). Továbbá fontos részlet a „tarka sereg” (14.o.) megnevezés, hogy az asszonyok különböző színű és széles, ringó rakott szoknyát, illetve cifra fejkendőt viselnek. Továbbá, ami roppant jellegzetes attribútuma a romák, cigányokról alkotott képnek, ami a közgondolkozásban is él, hogy arany ékszerektől pompáznak. Nagy feltűnést kelt a csoport a bevásárlóközpontban, kimeredt szemmekkel bámulják őket.

A legsztereotipikusabb jelenet a cipőboltban játszódik le, ahol „természetesen” a nőknek a tarka, ezer mintájú, giccses lábbelik tetszenek meg és az előadó végig figyeli őket, „nehogy ellopjanak valamit” (16.o.) Mikor a designer Desigual táskát kérik, az eladó nem veszi le, mondván, hogy nagyon drága, és magában feltételezi, hogy úgysem tudnák megvenni. Végül a legmagasabb férfi (feltehetőleg a vajda) úgy dönt, hogy megvesz hét táskát az asszonyoknak. Mikor távoznak a bevásárlóközpontból a biztonsági őr a walkie-talkie-jába leadja a jelentést: „Elmentek” (17.o.); ezzel világossá válik, hogy végig megfigyelték a különös társaságot Másságuk miatt.

A sztereotipizálás egyik eszköze, hogy létrejön valamilyen ellentét vagy különbség, így kialakul az „ők” és a „mi” kategóriája. Jelenesetben a nagycsalád lesz az „ők”, az ellenség, akikhez a körvonalazatlan, arctalan „mi”, a többség ellenségesen viszonyul. A „mi” közösségét összekötik a félelmek és az előítéletek, melyek hatására kirekesztően lép fel a tőle különbözővel szemben. Az oppozicionális ábrázolásmód révén jól láthatóvá válik az etnikai alapú társadalmi különbségtevés, hogy a többségtől eltérő megjelenésűek Másikként körvonalazódnak. A probléma akkor támad az ehhez hasonló történetek esetében (pl. Termál, Mozi, Párducpompa), ha az olvasó nem dekódolja a narrátor által tudatosan használt nyelvi alakzatokat, ha nem lát a szavak mögé, nem ismeri fel a befolyásolási szándékot, amelyet a reprezentáció megpróbál elérni.

Jól látható a cigányok, romák, zsidók, menekültek, emigráltak, idősek és szegénységben élők reprezentációinál, hogy az elbeszélőmód törekszik a látszólagos korrektségre. De a sorok mögött, a nyelvi kategóriákkal rasszista és diszkriminatív lenyomatok fedezhetők fel, amelyek a rejtett rasszizmus térnyerését és legitimációját segítik és ez pedig párhuzamba vonható az aktuális közmédia által közölt sztereotipikus képekkel, nyelvi alakzatokkal. Ezért is lehet olyan félelmetes, megdöbbentő a Párducpompa. Ugyanakkor az elbeszélésekben a narrátor ironikus módon rávilágít az előítéletek alaptalan voltára, így nem lesz teljesen reménytelen a történetek világa és ezáltal a valóság sem.