– Mit olvasol? – Semmit!

Írta: Bozsó Borbála

Személyes kapcsolatok, erkölcsi dilemmák Janne Teller művének tükrében

Tabu, majd kötelezőolvasmány. Janne Teller kisregénye a dán ifjúsági irodalom egyik legjelentősebb alkotása. A bizarr mű már címével a víz alá nyom: Semmi. De valóban semmiről sem szól ez a könyv? Vagy a Semmiről szól?

Mitől lesz valaminek értelme? Vajon minden hiábavaló? Meg akarjuk menteni magunkat? Ha igen, akkor mitől? Miért teszünk úgy, mintha minden nem fontos dolog fontos lenne, a fontos dolgok pedig lényegtelenek? Mi van, ha minden értelmetlen, amit csinálok? Lehetnék én a kivétel? Vajon elég értékes vagyok? Szívünkre téve kezünket, kit ne foglalkoztatnának ezek a gondolatok? Mindannyian ültünk már a gödör alján, megkérdőjelezve saját elveink, értékeink, elgondolkodva azon, vajon előrébb lennénk-e, ha értékrendet váltanánk.

A cselekmény Tarring városában, egy dán általános iskola nyolcadikos osztályában indul, ahol egy diák, Pierre Anthon az első tanítási napon feláll és kijelenti: „Semminek sincs értelme. Ezt régóta tudom. Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá.” Ezzel az életigazsággal a birtokában távozik az iskolából, magára hagyva ledermedt osztálytársait, akikben ezen a ponton, mintha megrepedne a gyermekség törékeny üvege. Pierre Anthon elvét a felnőttek szintén figyelmen kívül hagyják, talán félnek megkérdőjelezni az élet értelmét, a fiú osztálytársainak fejében azonban megszületik és elindul egy fogaskerék, amit ez a semmi-lavina indít el, s majd végül ugyanez a lavina temeti maga alá a gyerekeket.

Pierre Anthon nihilizmusát nem lehet megválaszolatlanul hagyni. A fiú a kertjükben álló szilvafán ücsörögve kiabál osztálytársai után, kifejtve az általa hitt Semmit. „Születésetek pillanatában haldokolni kezdtek…” kiabálja az emberi lét lényegtelenségéről. Az élethossz relatív rövidsége, az állandó tettetés és egymásra licitálás teszi ezt a 80-100 évet Semmivé. Ezeknek a mondatoknak a tükrében az ember nem más, mint egy zsebpiszok a bolygó farmerjában, és ahogy a zsebpiszok mosás után eltűnik az ember zsebéből, ugyanilyen nyomtalanul és jelentéktelenül végezzük.

„A Föld négymilliárd-hatszázmillió éves, de ti legfeljebb csak százévesek lesztek! Az a pár év nem éri meg a fáradságot. Minden egy nagy színjáték, és csak arra megy ki az egész, hogy úgy csináljunk, „mintha”, és hogy épp ebben a „minthá”-ban legyünk a legjobbak.” 

Agnes, Jan-Johan, Sofie, Elise, ájtatos Kaj, Gerda, Rikke-Ursula, Ole, Ingrid, Hans és a többiek eleinte csak vissza-visszaordibálnak neki, majd első ízben, az iskola udvarán születik meg a döntés: Pierre Anthont meg kell hajigálni kövekkel. A mű ártatlannak tűnő gyerekregényből akkor fordul át (szinte) felnőtteknek (se) szóló, az emberi lét legsötétebb bugyrát is feltáró thrillerbe, mikor a gyerekek kitalálják a Fontos Dolgok Halmát, ami mindazoknak az érveknek a kupaca, amik ellentmondhatnak Pierre Anthon semmi-elméletének. A gyerekek megpróbálnak kézzelfogható érveket gyűjteni, minek eredménye egy beszolgáltató rendszer. Mindenkinek egy számára kedves/fontos dologgal kell bebizonyítani, hogy igenis van értelme az életnek. A gyűjtés eleinte ártatlan dolgokkal kezdődik: Agnesnek zöld magassarkú szandálját kell beszolgáltatnia, amiért egy egész nyáron át könyörgött a szüleinek, de van, aki zsoltáros könyvet, gyerekkori fejnélküli babát dob a halomra. Ahogy Pierre Anthon érvei egyre hangosabban és egyre erősebben dörömbölnek a kétkedő emberi elme ajtaján, a mi tizennégy éveseink is egyre keményebb érvekkel próbálják megcáfolni a nihilista fiú gondolatait. Így kerül a Halomra egy zsebkendőn hagyott szüzesség, a protestáns templom többméteres feszülete, egy döglött kutya feje, egy ujj és egy koporsó…

Pierre és Semmije karöltve távoznak a teremből, a mögöttük becsukódó ajtó pedig Agnes szerint kajánul, ijesztően vigyorog az osztályra. Ugyanezen az ajtón kell átlépnie a gyerekeknek is, hogy a Fontos Dolgok Halma szinte építeni kezdje önmagát. A cselekmény előrehaladtával világossá válik, hogy a diákok csak addig nem közönyösek, amíg saját magukról van szó. Mikor Gerdának Kisoszit, a hörcsögét kell a Halom tetejére tennie Agnes bosszújaként, Agnes nem érez részvétet, pedig az ő szandálja is áldozata lett a beszolgáltatásnak. Így történhet meg, hogy a Halom szinte önálló életre kelve a gyerekekben egy ember halálát követeli.

A művet olvasni olyan, mint mikor az ember egy kút fölé áll. Tágra nyílt szemmel egyre mélyebbre néz. Meglátja, hogy a víz egyre zavarosabb, mocskosabb, lejjebb egyre sötétebb van, hiszen a fény már nem hatol át ilyen mélységeken. Ez a mélység olyan, akár a Semmi építésére elszánt lelkek, melyeknek a mélyén, konvenciók által elnyomott, állatias ösztönök, kielégítetlen vágyak, kiforratlan, identitásukat kereső személyiségek tombolnak.

A kapcsolatok határai egyre inkább feloldódnak. A történet idejében haladva eltűnik a barátságokat jelölő éles határmezsgye. Már nem világos, ki kivel, mennyire van jóban, vagy jóban van-e egyáltalán bárki bárkivel. Ha az osztály elkéri Denis szerepjátékos könyveit, amik igazán fontosak neki, Denis a veszteség okozta sértettségben feloldódva Sebastian horgászbotját követeli el, aki aztán Richard fekete labdáját, s szép lassan kiderül, milyen jól ismerik egymás „gyengeségeit”.

Miközben az építés folyamata (a diákok gyűjtik a Halomravalót) zajlik, párhuzamosan pusztul el gyerekkoruk, és tűnnek el erkölcsi dilemmáik. Egyre kevesebb a kétkedés és az önreflexió. Már nem kérdés többé, mit engedhet meg magának az ember másokkal és önmagával szemben. Nem kérdés, hogy mi az, amit még feláldozhat egy eszme, egy hit bizonyításáért, és mi az, amit már nem vehet, vagy követelhet el. Eltűnik a barátság, a szeretet, a kötődés. A gyerekek bizalma szertefoszlik. A mű végén ott áll egy kupac erkölcsileg kiüresedett tizennégyéves. 

Pierre kijelentését a mű elején közös megrendültség fogadta, és ebből megoldásvágy született, ám ahogy a Halom magába szippantotta a gyerekek értékeit, a közös megoldás helyét átvette az egyéni megtorlás vágya. A gyerekek látóköre így kezd el beszűkülni, és ez a szűkössé vált gondolati sík kiszorítja az empátiát, aminek a helyére csak az agresszió fér be és a megtorlás, mint elsődleges válasz az őket ért sérelemre.

Így működik a Halom. Először csak kacatok gyűjtőhelye, hiszen a gyerekek eleinte a városlakókhoz csöngetnek be, mindenféle lim-lomot összekéregetnek, majd, ahogy egyre komolyabban veszik önkényes küldetésüket, a Halom szimbólummá válik. Így válhat a Halom szinte önálló entitássá, ami – akár egy fekete lyuk – izgalmas jelenség, ugyanakkor veszélyes és pusztító is egyben. Szinte birtokolja a gyerekek személyiségeinek egy-egy részét, benne van ájtatos Kaj okoskodása, Jan-Johan tehetsége, Gerda idétlensége, Elise irigységgel keveredett gyásza és a kövér, kirekesztett Henrik szorongó ragaszkodása a szabályokhoz. Gyengeségükön át pedig felzabálja a gyerekek életét.

A mű horrorisztikus történetvezetését megakasztja a dán sajtó megjelenése, ami felfedezi a Halomban rejlő „zsenialitást és művészetet”. Ennek nyomán a diákoknak fejébe száll a dicsőség. Pierre Anthonról és sorozatos kijelentéseiről megfeledkezve, a gyerekek elfogadják a Halomért nekik kínált honoráriumot. Ez a pénz talán kicsit vigaszdíj is a számos lemondásért és veszteségért. Ezen a ponton jogosan kérdőjelezhetjük meg a Halom valódi értékét, hiszen az esztétikummá válással elveszítheti az élet értelmét igazoló funkcióját.

Pierre Anthon végül nehezen, de beismeri, hogy volt értelme annak a „sok szemétnek”, amit a társai Fontos Dolgok Halmának kereszteltek, de azonnal értékét s értelmét veszítette, amint a gyerekek eladták azt. Pierre Anthon újabb késszúrását már nem viselik el a gyerekek. Saját maguk iránt táplált haragjuk Pierren csattan. Előtör az ösztönlény, a sértett, kiengesztelhetetlen, fájdalommal teli ember, aki csak rombolni képes.

Az eredmény: egy felgyújtott telep, égő Halom és egy halott gyerek. A Semmi végül csak semmi marad. Pierre Anthont hiába győzték meg, sikerük szertefoszlik, így az eredmény szintén semmi. Agnes, a kisregény végén megemlékezik arról is, hogy a ballagás – és a történtek – után, az osztálytársak látni se akarták többé egymást, így a kapcsolatok vége is értékpusztulás, a semmi.