Ábrahám Erika: Nincs sehol

     Beszállok a kocsiba, a műszerfal tetején szendvics vár, meghatódom. Annyi mindenkiről gondoskodsz, mondja, rólad meg senki. Utazunk haza a fürkésző márciusban.
     Az ablakban kifakult ELADÓ tábla, alatta anya mobilszáma. A kertben a természet csökönyös rendje, vakondtúrás, árvacsalán, gombvirág. Amúgy százszorszép, de mi gombvirágnak mondtuk, izmos szára szívósan tartott a koszorúban, érthetetlen, hogy a törékeny és állhatatlan pitypangot jobban szerettük.
Az óriás fenyő alatt bagolyköpet. Azelőtt nem láttunk baglyot erre, a vakondjárás csábíthatta ide, vagy a lakatlanság csöndje. A hátsó kertet nézem, szemem keresi a vidám, sárga foltot, nincs sehol, a nárciszok visszahúzódtak emlékeim közé.


     Kiszellőztetem a házat, kiülünk a hűvös fényre, a szendvics jólesik, csendben vagyunk.
Eljövök ide nyáron, szólalok meg hirtelen, élet kell, szó és ételillat, kopácsolás, hosszú séták a Dunán, vázában virág, esti tűz, üldögélés a tücsökricsajban. Hozd el ide a tanítványokat, mondja, és már tudom, hogy eldőlt, pontosan érzi megint, mire vágyom, és kimondja, mielőtt.
     Egy bácsi kerekezik az úton, minket figyel a ritkás kerítésen át, leszáll, köszön, odajön, a kivágott eperfa csonkjának támasztja a biciklit. De jó, hogy itt, mondja, a ház, hogy őtet érdekelné, az unokája jönne haza svédből, már le is fotózott mindent a lánya, de a telefonszám, ugye, nem jelentkezik, kétszer is hívták tegnap, pedig az unokáját nagyon érdekelné. Megdermedek, valaki válaszol belőlem, igen, nahát.
Az udvar végében lenne a reggeli torna, jóga, csikung, vagy legalább gereblyézhetnének egy kicsit, ott a szőlő, élveznék ezek a pesti gyerekek, mennyiért adnák, mert hogy a telefonszám, bográcsban paprikás krumpli, gyors milánói a gázon, a kaja fillérekből kijön, marad az útiköltség, megnézné belül is az unokám, komolyan érdekelné, és könnyű, de feszes program délelőtt, de ha mégse jó az a telefonszám, próba az árnyékban, bóklászás a Duna-parton, szalonnasütés, kopácsolás, élet, tessék megnyugodni, a telefonszám jó.
     A bácsi elmegy, hallgatunk. Aztán felveszem jelképes küzdelmem az enyészet ellen, hónapok telnek gazdátlanul, mindent elönt a csibehúr, sokba van a nosztalgia, mondja anya, újságpapírnyi festékréteg dőlt a keramitra, kipergett fúgaanyag, összeszedem a száraz gallyakat, a szederre öntöm a meggyűlt esővizet, kék babakádban karcos, sárga lé.
     Hosszú délután. Nem megyek ki a temetőbe apához. Búcsúztatásunkra előjön a bagoly, megzavartuk. Nézem, ahogy áll a fészke mellett egy darabig, aztán szárnyra kap, és elszáll a kert fölött lomhán, súlyosan, kelletlenül, mint a távozó fájdalom.