“Ez az Apokalipszis olyan, aminek én szeretném.” – interjú Kiss Judit Ágnessel

Készítette: Szabó Krisztina

Az volt nehéz, hogy az álomban gyakorlatilag benne volt az egész regény, ahogy a magban benne rejlik az egész fa, de volt bennem egy iszonyú félelem, hogy elrontom. Annyira kompakt és annyira plasztikus volt az álom, hogy ha én ezt mondatokra felváltom, akkor tönkre teszem. Úgyhogy három évig csak hurcoltam magamban az ötletet.

Azt mondtad egyszer, hogy a versírás számodra elsősorban muzsika, viszont azt tudom rólad, hogy táncoltál, és ma is táncolsz. Kihat a tánc, a táncos tapasztalat arra, ahogy írsz?

Nem tudom, azt gondolom, hogy egy dolog van, amire bármit fel lehet fűzni, és az a ritmus. Tehát ha azt kérdezik, hogy ér össze bennem az, aki a zenét tanulta, vagy a táncot, vagy a verset, vagy akár a színházat, akkor azt tudom mondani, hogy a ritmus, ahol ez az egész összeér. És a verset is a ritmus felől határozom meg eleve, sőt még valamennyire a prózát is. Lehet, hogy ez klasszicista szemlélet, de nekem a szerkezet, meg a forma mindenben nagyon fontos.

Azért is tűnődtem el rajta, mert állítólag nagyon ritka adottság, hogy valaki szavakkal is ki tudja fejezni magát, ugyanakkor a tánchoz is legyen érzéke.

Nem hiszem, hogy ez olyan különleges dolog, állítólag hatéves kor körül válik külön a test a gondolatoktól, tehát addig amit egy gyerek kifejez, vagy amit érez, azt rögtön a testében is megmutatja. Nyilván a nonverbális terápiák ide nyúlnak vissza, úgyhogy szerintem meg lehet keresni azt a pontot, ahol ez még közös. Nekem alapvetően túlverbalizált és túllintellektualizált a létmódom, és igazából a testhez való út számomra csak a táncon keresztül ment. Nagyon sokáig éltem úgy, és nagyon sokszor megkísért most is, hogy a testben élés valami borzasztó kellemetlen dolog, kvázi büntetése a szellemnek. Sokszor éreztem azt, hogy nem vagyok azonos a testtel, amiben élek, és a tánc volt az az út, ahol azt éreztem, hogy önmagánál nagyobb, vagy örökkévalóbb dolgot – ha lehet ezt fokozni –  fejez ki a tánc, és ez létjogosultságot ad a testben élésnek. Ezt itt is, ott is próbáltam megírni, hogy a tánc hogyan tudja ezt a test és lélek közötti távolságot legyőzni.

Nagyon érdekes, hogy azt mondod, egy kicsit disszonáns nálad a test és a lélekhez való viszony, viszont a verseidnek és a regényednek is nagyon karakteres eleme a test, és a konkrétum.

Nyilván, ha nem lenne nekem problémás, nem írnék róla. Azt gondolom, hogy minden alkotó valamiféle diszharmóniát él meg, és harmóniát keres, és a diszharmóniát próbálja az alkotás feloldani, és ebből a szempontból mindegy, hogy milyen alkotás. Ha nekem nem lenne problematikus a testben lét, akkor valószínűleg nem tematizálnám állandóan. És azt is sokszor mondják, hogy milyen sokszor tematizálom a férfi-nő viszonyt, vagy akár a szexualitást. Azt gondolom, hogy ezek is problémás dolgok. Ami magától értetődő – azt mondják, hogy a természeti népeknek nincs természetköltészetük vagy tájköltészetük – amiben nagyon benne élsz, azt nem szükséges tematizálni, amit állandóan meg kell közelíteni, azt viszont igen.

30 fölött kezdtél el publikálni, és rögtön sikeres lettél. Mi volt az oka az ennyire késői publikációnak?

Féltem. Attól féltem, hogy nem fog másoknak tetszeni, amit írok, én meg nem vagyok elég erős, hogy verjem az asztalt, és azt mondjam, hogy én vagyok a tehetséges, ti vagytok mind a hülyék. Lehet azt mondani, hogy szerencsés csillagok szerencsés együttállása volt, hogy pont akkor kezdtem el publikálni, mikor vevő lett a közeg erre a fajta hangra, amit én megtaláltam. De lehet azt mondani, hogy isteni gondviselés. Én nem voltam ütésálló, nem viseltem volna el a kritikát, olyan kritikákat, amikről ti meséltek, elástam volna magam, hogyha nekem ilyeneket mondanak az elején. Hogy az én első kötetemnek csak kedvező fogadtatása volt, az azért történt, hogy ne bújjak vissza a csigaházamba, ne adjam föl, folytassam, aztán x könyvvel a hátam mögött le bírjak nyelni egy-egy csalódottabb kritikai visszajelzést is.

Kívülről nagyon magabiztosnak látszol. Nagyon erős hanggal indultál, és mindenki felkapta a fejét.

Közel tíz évre hermetikusan elzártam magam a kortárs irodalomtól, nem érintett meg, nem befolyásolt, és nyilván ettől lehetett egy önállóbb hangom. Akkor már tíz-tizenöt éve írogattam, valami kristályosodott.  Valójában nem vagyok magabiztos. Várady Szabolcs, aki az első két kötetemet szerkesztette, nem tudom, mennyire tudatosan, mennyire érzésből, pontosan adagolta mindig a prófétai szendvicset (állítólag az ószövetségi próféciák épülnek fel úgy, hogy dicséret, kritika, biztatás), Szabolcs is mindig elmondta először, hogy ki mindenki milyen jót mondott a verseimről, aztán néhány szóban, ha valakinek nem tetszett, utána megint valami pozitívat. Akkor nagyjából két napig kellett kiskanállal a darabjaimat összeszedni. Még most sem vagyok magabiztos. Versben már jobban, bár igazából épp most döbbentem rá tegnapelőtt, hogy fogalmam sincs, hogyan kell verset írni.

Azt mondják, hogy mindig a nulláról kezdjük újra, ha az ember igazán jót akar írni.

A most megjelent regénnyel úgy voltam, hogy még a korrektúra hetében is egyik alkalommal, amikor elolvastam, azt mondtam, hogy “Úristen, control, alt, delete”, jobb, ha kitörlöm azt egészet, következő alkalommal elolvastam: “hű, de jót írtam”, és ez így ment. Az utolsó hétig. És igazából lehet, hogy gáz, hogy ennyire számít a külső visszajelzés, de nagyon megerősítettek azok az olvasók, akik azt mondták, hogy jó a könyv.

Van valamilyen képzeletbeli olvasó, aki ott van, amikor írsz, vagy ezt teljesen kizárod?

Hát, lehet, hogy én magam vagyok az olvasó is, amikor írom, mert nem tudok ilyet elképzelni, hogy na, ki az, akinek ez tetszeni fog, tudom, szintén visszajelzésekből, hogy egy teljesen materialista embernek ez a regény inkább lesz irritáló, mint szerethető.

Azt mesélted, hogy A halál milongát táncol című regényed, egy álomból indult ki. Jártál Buenos Airesben, és ott álmodtad ezt. Mennyire volt nehéz ezt átültetni egy regénybe? Az álmot úgy képzeli el az ember, hogy rövid és nagyon intenzív, viszont te egy részletes és nagyon pontos regény írtál.

Az volt nehéz, hogy az álomban gyakorlatilag benne volt az egész regény, ahogy a magban benne rejlik az egész fa, de volt bennem egy iszonyú félelem, hogy elrontom. Annyira kompakt és annyira plasztikus volt az álom, hogy ha én ezt mondatokra felváltom, akkor tönkre teszem. Úgyhogy három évig csak hurcoltam magamban az ötletet, kicsit féltem is, hogy a hosszú állásban megromlik. Az volt legnehezebb, hogy ebből hogyan teremtek nyelvet, hogyan építek belőle narrációt, mert ha megtalálok egy hangot, az viszi a prózát, nem a sztori. Ezt gondolom én nem túl nagy prózai tapasztalattal, hogyha megtalálok egy hiteles hangot, akkor az fog működni. És akkor a figurákat találtam meg, és a figuráknak kerestem meg a hangját, úgyhogy ilyen sok hangú prózát sikerült írni. Nyilván szándékosság is van benne, meg annak felmérése, hogy nekem ez sokkal könnyebb: apró formákból építkezni. Valamennyire ehhez a témához is illet: sokan táncolnak, és mindenki egy kicsit máshogy, mindenki ugyanazt csinálja, és mégis egész mást; nekem kellett hozzá ez a sok figura. A sztori alapvetően megvolt, de ahogy bonyolultabb lett, vagy megjelentek újabb figurák, mindenkinek meg kellett írni a történetét. Tehát az egésznek a vezérfonala volt meg: ez az Apokalipszis-közeli helyzet a tangómesternővel, aki tánc helyett repülni tanítja az embereket. Ebbe kellett belekomponálni az összes többit.

Akkor végül is egy történetet álmodtál?

Igen. Épp ez volt a nehéz: maga a sztori egy novella lett volna esetleg, de láttam, hogy ebben valahogy mélységében több van, mint egy novella. Csak azt nem tudtam, hogyan tudok ebből regényt csinálni, mikor nem vagyok nagyprózás. Ezt a füzérszerű, vagyis sok kis fejezetből és sok kis figurából építkező módszert találtam meg, és azt hiszem, azért tudott belőle regény lenni, mert a figurák elkezdték működtetni. Nagyon érdekes, hogy volt olyan alak, akit megálmodtam, volt, akit láttam Buenos Airesben, és tudtam, hogy neki bele kell kerülnie a regénybe, és volt olyan, akit kitaláltam mellékszereplőnek, aztán hihetetlen erőszakosan előrenyomult, és sokkal fontosabbá tette magát, mint én gondoltam. Azt hiszem, ez az írásnak a legjobb pillanata, mikor egy kicsit átveszik az uralmat a figurák.

Mesélted, hogy volt egy olyan karakter, akit egy ismerősödről mintáztál, és nem szerettél a valódi életedben.

Igen, igen. Volt egy srác, őróla mintáztam a fotós figuráját, annyi a hasonlóság, hogy tényleg fotós, és úgy általában a fotósokkal kapcsolatban az az érzésem, hogy távolságot vesznek maguk és a világ között azzal, hogy odarakják maguk közé azt a félméteres objektívet és azon keresztül nézik a világot, és ez megóvja őket attól, hogy részt vegyenek benne. Ez a srác tényleg nehéz eset volt, de abban a pillanatban, mikor rájöttem, hogy a szexista mondataival és a nagydarab testével nekem ő kell, mint regényfigura, akkor elkezdtem szeretni. Már nem haragudtam a beszólásai miatt, és mindent meg tudtam neki bocsátani. És megszerettem. Mert a regényben egy kicsit megláttam az ő nézőpontját is. És innentől kezdve ő is érthető volt, és az így a mintának vett ember is.

És milyen volt a viszonyod a többi karakterrel? Szeretted őket is?

Mindegyiket szerettem. És nagyon nehezen ölök meg karaktert. Úgy általában nem szeretek csúnyán bánni a szereplőkkel. Amit egyáltalán nem tudnék megírni, az valamiféle fizikai fájdalom, vagy szenvedés. Azt gondolom, hogy egy író számára ne legyenek olyan témák, amiket nem tud megírni, de tudom magamról, és vállalom, hogy egy kínzást például nem tudnék megírni. Nehezen is ölöm meg őket, és tulajdonképpen tök jó volt, hogy itt nem megölöm őket, hanem a legtöbbjüknek valamiféle másik dimenzióba sikerül átlépni, és hogy akik itt maradnak, azokat úgy hagyom ott, hogy ne lehessen tudni, hogy mi a végük.

Viszont van egy szereplőd, aki bántalmazás áldozata volt korábban. És számomra ez volt a legmegindítóbb része a regénynek.

Meg is kínlódtam vele rendesen, és csak abból a szempontból tudtam megírni, hogy ez a bántalmazás nem jelen időben történik, hanem egy katartikus visszaemlékezés. Nagyon nagy elismerés volt számomra, hogy a pszichodráma-vezetőm azt mondta, hogy ennél pontosabb leírását a pszichodrámának ő még nem olvasta. Ahogy ebben a srácban feloldódik, ahogy újraéli az élményt úgy, hogy már nincs meg ennek a brutalitása, tehát fel tud benne oldódni. Így sikerült, de még így is nagyon nehéz volt. Nem tudom elképzelni, hogy ezt jelen időben képes lennék láttatni. Abból a szempontból, hogy ebből valaki gyógyul, már meg tudom írni.

Vallással kapcsolatos a regényed: az Apokalipszis a témája, és azt is tudni rólad, hogy hívő vagy. Szerinted mennyire nehéz manapság hitelesen írni transzcendens témákról?

Nem hiszem, hogy manapság nehéz, szerintem egyáltalán nehéz. Van olyan elképzelés, hogy amikor valaki hitre jut, akkor onnantól neki nincsenek feszültségei és nehézségei, és akkor az egész végtelenül unalmassá válik. Én nagyon remélem, vagy bízom abban, hogy az Istennel való kapcsolat ugyanolyan, mint bármi más kapcsolat, tehát dinamikus, és akár feszültségekkel teli. Szerintem emiatt a gondolkodás miatt képzeljük a mennyországot is rém unalmas helynek, mert fehér ruhában szárnyakkal hárfázni az pont két órán keresztül érdekes. Valószínűleg valami más ez az egész.

Azért kérdezem, mert úgy érzem, valahogy mostanra kikopott a kortárs irodalomból.

A transzcendencia?

Igen. Volt Pilinszky meg Weöres, akikre egy nagyon markáns transzcendens vonulat jellemző, és utána valahogy ciki lett.

Szerintem azért, mert nagyon könnyen lesz giccs az, amiben egy kicsit is ott van a harmónia vagy a megérkezettség. Olyan igazán Istent dicsőítő jó verset szerintem utoljára a középkorban írtak, amikor ennek volt valami frissessége. Ami számomra hitelesen tud működni, az ennek az isteni kapcsolatnak a dinamizmusa. Hogy igenis lehet, hogy eljutok oda, hogy bízom benne, és mégis folyamatosan megkérdőjeleződik ez a bizalom. Nem véletlen, hogy a Biblia is nagyon sokszor házassággal írja le Isten és ember kapcsolatát, és akkor most ne szűkítsük le a házasságra, hanem egyáltalán gondoljunk párkapcsolatra, ott is van olyan, hogy olyan régóta vagyunk együtt, és ellaposodott, vagy hogy összevesztünk, és jó esetben az sem lesz unalmas. Az istenkapcsolat is ilyen. Ahogy egy párkapcsolat elején van a rózsaszín köd meg a nagy lángolás, ugyanígy a neofiták ügybuzgalma is szerethető és elfogadható, ugyanakkor tudni kell, hogy amikor az ember 20-30 éve jár Istennel, vagy 20-30 éve él házasságban, akkor az egy más viszony, mint a kezdeti lobogás.

Számomra az volt nagyon izgalmas, és azt szerettem nagyon a regényben, hogy a transzcendens elemeket nagyon konkrétan tudod megjeleníteni. Például amikor ott van a bögrében a gőzölgő kávé a víz helyett, amit Milena a csapból töltött bele. Vagy amikor a talpát érzékletesen leírod Laura Marínnak, aki hirtelen repülni kezd. Vagy például van a testvér-rivalizáció, és abból is jön az energia, hogy Milena repülni kezdjen.

Én rettenetesen félek a giccstől, mert nagyon hajlamos vagyok rá, és tudom, hogy az irónia vagy az önirónia nagyon jó ellensúly a giccsnek. Ugyanígy a transzcendens és meg nem élt, láthatatlan dolgoknak nagyon jó ellensúlya a hétköznapi és a konkrét. Amikor a víz egyszerre kávévá válik, ez nyilvánvalóan a borrá váló víznek a megismétlődése, ami gondolom a maga idejében épp annyira meglepő volt. És épp ennyire érzékletes és érzékszervekre ható. Mindenre, ami csoda, lehet valamiféle hétköznapi vagy tudományos magyarázatot találni. Emlékszem, egyszer egy fiú azt mondta, hogy ha azt mondod: “Istenem, ha vagy, kezdjenek fürdőkádak potyogni az égből” –  és erre fürdőkádak potyognak az égből, akkor mondhatod azt, hogy valami felrobbant egy tüzép-telepen, de mondhatod azt is, hogy az Isten válaszolt. Mindig megvan ez a lehetőség minden élethelyzetben, hogy csodát láss, isteni jelet láss, és a kapcsolat üzenetének lásd a dolgot, és mindig megvan a lehetősége, hogy azt mondd, hogy hát persze, felrobbant a tüzép-telep, azaz hogy földhözragadt és a tudomány vallása által megmagyarázható okot találj rá.

Ha az Apokalipszis ábrázolásokat nézem, talán a tiéd a legpozitívabb, amit valaha olvastam. Mert ez ugye, egy születés is egyúttal.

Igen, azért is használja a regény egyik legfontosabb figurája, a tangómesternő, aki bába is, ezt a szüléses hasonlatot folyton. Én az életemben nem sok mindentől féltem annyira, mint a szüléstől, utólag mégis úgy emlékszem vissza rá, hogy rettenetesen fájdalmas volt, ugyanakkor valami új született belőle, nemcsak a gyerekem. Én magam is átalakultam. Ki is mondatom az egyik szereplővel, hogy Isten nem talált volna ki ilyen őrületes hülyeséget, mint az elevenszülés, ha nem akarna ezzel valamit a saját természetéből átadni vagy megmagyarázni. Az, hogy az Isten saját hasonlóságára teremt minket férfivá és nővé, akkor a férfisággal meg a nőséggel valamit magáról magyaráz, akkor a szexualitással valamit magáról magyaráz, a szüléssel valamit magáról magyaráz. Ez az Apokalipszis olyan, aminek én szeretném. Ha én egy szerető Istent képzelek el (és ez számomra axióma, hogy Isten a szeretet, és amikor mások mesélnek a saját gyűlölködő, büntető istenükről, akkor azt szoktam mondani, hogy ja, hát abban én sem hiszek), ha az Isten szeret, akkor jó dolgokat akar, legfeljebb valahogy félrecsúszik bennünk. A halállal is így vagyok: nem hiszem el, hogy a halál szörnyű, csak nem értjük. Mindig az a hasonlat jut eszembe, hogy hogy féltünk gimnáziumban az érettségitől, és még az utolsó percig is tudtak vele riogatni, aztán utána az ember kijött, hogy: “ennyi volt”? Hiába mondta bárki a felsőbb évesek közül, hogy nagyon könnyű, mi be voltunk tojva. Én abban reménykedem, hogy a halál is ilyen, hogy amikor kijövünk a sírból vagy a testünkből, azt mondjuk: “ja, ennyi volt az egész”?

Akkor mondhatjuk azt, hogy a halál valamiféle pozitív formában jön elő a regényedben, tehát hogy vágyott dolog képében jelenik meg a karaktereknek? Pl. Lucia Perez, a 132 éves öregasszony egy nagyon vonzó férfinak látja.

Ebben erősen benne van az Utas és holdvilág, amit imádok, és amiben nagyon hangsúlyos, hogy az etruszkok még tudták, hogy a meghalás erotikus aktus. Az orgazmikus szülést is már elég sokan leírták, ami nyilván nem egy szexuális orgazmus, de nagyon-nagyon erős és kielégítő élmény. Azt gondolom, hogy a születésnek meg a halálnak hasonlónak kell lennie. Amikor anyukámat láttam meghalni, akkor az jutott eszembe, hogy ez pont olyan, mint egy szülés. Akkor még nem volt ilyen tapasztalatom, csak ahogy a szülési fájdalmak, az összehúzódások ritmikusan jönnek, egyre gyorsabban, egyre intenzívebben, ugyanazt láttam anya haldoklásakor. Hogy a testből való kiszakadás fájdalma ugyanígy hullámokban és egyre gyakrabban érkezik. És az a döbbenetes, hogy közben is ez futott át az agyamon. Ezt is próbáltam utána megírni. És ezért is reménykedem benne, hogy ha ennyire hasonlít a vajúdás az agóniához, akkor ahogy a szülés után valami más, nagyobb és teljesebb következik, akkor a halál után is valami másfajta, nagyobb és teljesebb kéne, hogy következzen.

Ez számomra nagyon érdekes, mert ezt még így senki nem mondta.

Hogy anyukámat láttam meghalni, aki ugyanezeket a hullámokat és fájdalmakat átélhette akkor is, amikor engem hozott a világra, ebben van valami hátborzongató. Vagy azt kell gondolnom, hogy a halál egy istentelenül nagy kibaszás, vagy azt, hogy van egy másik nézőpont, ahonnan ez sokkal jobb. Nagyon szeretem Tolkient, és az ő könyvében, A szilmarilokban mondják, hogy a halál Ilúvatar (az isten) ajándéka az emberek számára. És hogy a gonosz az, aki elhiteti velünk, hogy ez rossz dolog. Tolkien is keresztény szellemiségű szerző, és nagyon egyet tudok érteni azzal, amit mond. Nem tudok elképzelni mást egy jó Istenről, minthogy a halált ajándékba adja, és el vagyunk torzítva, hogy másnak látjuk. Az eredendő bűn talán pont az, hogy olyan szemüveg kerül ránk, amitől mi is a sátáni nézőpontot látjuk.

Viszont a regény olyan karakterekkel fejeződik be, akik nem ugorják meg ezt a lépést, elakadnak valahol félúton. És egy tutaj hasonlatot írsz le, ahol a világpusztulás közepén ragadnak.

Egy üdvözült lelket nem tudnék hitelesen megírni, de azt a lelket, aki valamit megtapasztalt a transzcendensből, csak folyamatosan visszatartja az anyag, vagy a kapcsolatok, azt nagyon is ismerem. Ráadásul szemtanúként nem írhatja meg az Apokalipszist az, aki elragadtatott előle, csak aki itt maradt. Nekem nagyon nagy élmény volt, hogy egy Apokalipszis-víziót meg tudok írni a végére. A szereplők védett helyen élik át (furcsa, hogy a 2. világháborús védett házak jutottak közben is eszembe), hogy tombolnak az utolsó idők csatái. Látják is, de mégsem teljesen vesznek részt benne.

Ez a mai világunk lenne?

Ez még nem az. Laura Marínt, a tangótáncosnőt a szerelme, a nála sokkal fiatalabb fiú mindig megkérdezi, hogy “ez most már az”? “Ez most már a vég?” Laura Marín mindig azt válaszolja neki: “nem, ez még nem a vég”. Nem tudjuk, mi a vég, csak azt tudjuk, hogy ez még nem az.

Azt is mesélted, hogy miután a regény megszületett, tudtad meg, hogy babát vársz. Megváltoztatta ez valahogy azt, ahogy írsz?

Nem, mert tulajdonképpen akkor már befejeztem a regényt. Amikor megszületett a kislányom, már csak az utómunkákat és a szerkesztést kellett megcsinálni. Ami sokkal inkább beleszólt, az annak a kapcsolatnak a megszakadása volt, ami nagyon erős alapját adta a regénynek. Akkor nem is tudtam írni fél évig, a kapcsolat léte annyira benne volt a történetben. Egy barát és írótárs mondta, hogy “ne ragaszkodj ahhoz, amit álmodtál, hanem azt írd meg, ami van”. Így tudtam tovább folytatni, a szereplővel is megtörtént a szakítás. Tulajdonképpen ez vitte a regényt abba az irányba, hogy mire eljön a világ vége, addigra mindenkinek megvan a személyes világvégéje. Már mindegy nekik, hogy leesik a Nap az égről, meg föltekeredik az ég, mint egy pergamentekercs, az ő saját személyes világuk már befejeződött.

És hogyan folytatódik a te világod?

Más, mint amit magamnak szerettem volna, keresem benne a helyem. Volt egy világ, amit működőképesnek éreztem, és ha visszanézek, ez anyukám halála óta esik szét körülöttem. Nem tudom, hogy egyszer ez még összeáll és koherens lesz, vagy mostantól minden szét fog esni.

Biztos, hogy összeáll.

Nem biztos. De nagyon szeretnék ebben hinni.