Kustos Júlia: A harmincharmadik nap

Kustos Júlia

Kustos Júlia 1996-ban született Szombathelyen, s a város vonzáskörzetének cseppnyi falujában nőtt fel. Jelenleg Budapesten él, ír, tanul. 2013 óta publikál, írásai megjelentek a Műút és a litera.hu felületén, valamint a Csillagszálló oldalain. 2014-ben a Deákpoézis különdíjasa. Nagyon friss JAK-tag.

 

A harmincharmadik nap

 

A nézőtér tapsol. Minden este pont ugyanolyannak tűnnek a színpadról. Csinosnak, fontosnak, műkedvelőnek (bár ettől a szótól feláll a szőr a hátatokon), egyben végtelenül kétségbeesettnek és szomorúnak. Csupa olyan embernek, aki színházba, moziba, operába, kiállításokra menekül, hogy kitérjen a taposóaknák mezején a hirtelen halál elől. A jelmezek vibrálva ontják a hőt, s csavarni lehetne belőlük az izzadtságot. Arcotok a vastag smink alatt pórusról-pórusra levegőért kiált, mint egy autonóm élőlény – mondjuk a gyerekkori kedvenc kis hörcsögöd mikor víz alá nyomtam a fejét. Kicsik voltunk, persze, s könnyen azt hazudhattam, azt hittem, jó lesz neki a fürdő. Anya utána azt mondta neked, hogy Sztrapacskát a mamája nagyon hiányolta, ezért visszavitte őt az üzletbe, hogy újra együtt lehessenek. Addig könyörögtél, hogy meglátogathasd, amíg hármasban nem álltunk Sztrapacska testvérkéinek ketrecénél. Ott utat talált a beletörődés a szemed bogarába, s mosolyt erőltetve az arcodra azt mondtad, látod már melyik is Sztrapacska, s elbúcsúzol tőle, ne szomorkodjon az anya. A hörcsögöd krémszínű volt, úgy festett, mint egy apró nokedli, körülbelül annyit is mozgott. A rács mögött a testvérkéi mind foltosak voltak, és fürgék. Mind a hárman ott szenvedtünk az állatkereskedésben, s egyikünk sem tudta, mire jó ez a színjáték. Mégis, szinte élveztük a nyelv gördülékenységét. Olyan volt a hazugság, mint újra anyatejet szopni; az ösztön mozdulatai mögött egymásra utaltak voltunk, aprók és szánni valóak.

Boldogan mosolyogtok le a színpadról a huszadik meghajlás után is. Endorfin, fáradtság, extázis. Az elkövetett hibák, a pontatlanság egyre halványabb nyomot hagy a munkán, s titeket egyre kevésbé frusztrál, belátjátok, hogy mint egy csorba mosoly, a ti táncotok is attól szép, hogy természetes. Szemeidet újra meg újra végigfuttatod a tömegen, újra meg újra azt az egy alakot keresve, aki éppen söröket csapol egy másik kerületben, s magadban szelíden nyugtázod; mindegy, majd legközelebb. S még tudod is, micsoda hazugság ez; nem mindegy, egyáltalán nem mindegy, s legközelebb sem lesz másként, ha könyörögsz, akkor sem. De boldog vagy, mert kinyílt benned egy olyan kapu, melyen Matthias szabadon járhat-kelhet, s nincs szüksége senkinek sem számadásra már.

A vastaps véget nem érő, s szüntelen. A meghajláshoz mért sor ritmusa, az a finom, pergő szalag valahol megdöccen, elbambulsz, eléd kerül Emma és Nicola, így Bébével kézen fogva futtok be. A nézőtér csupán annyit lát, mennyire mámorítóan szimmetrikus, valódi és puhán szoros az a két egymásba csúsztatott tenyér. Bébé keze távoli a színpadtól, ha lehunynád a szemed – de nem teheted -, éreznéd, hogy éppen a prágai szél tép bele a hajadba, s a tenyere még mindig ott van veled. Leszállsz Budapesten a vonatról, tenyerével a kezedben. Otthon, a vacak, kicsi kádba lépsz, egyik lábad a másik után, keze még mindig a tiedben, mikor elhúzod a zuhanyfüggönyt, megengeded a forró vizet, s miközben szappanozod a tested, az az árnyékként mozduló, csinos kis szellemkéz szégyenteljes kisüléseket csal a levegőbe. Tenyereden érzed a puhaságot, ahogy a filmekben szokott lenni. Azt hiszed, végre utol ér pár pillanat megnyugvás, na és akkor hirtelen snittenként pofoz fel a felismerés; meghajlás közben a gerinceden az ágyéki csigolyádtól a nyaki elsőig végigfut egy üzenet. Villogó ostorcsapásként dagálylik az agyadban. Verssorok és prímszámok, ócska emlékek, ebédek, a metrón feltűnő tömegek hangosan gyűlölködő arcai, kávézások, és próbák váltják egymást. Egy dologra gondolsz: kell valami kapaszkodó – és ösztönösen a kezébe markolsz, határozottan, a kelleténél jobban, talán nem is tudja miért, de vakon visszaszorít, émelyítően erős kézzel. Amint lekerültök a színpadról, az öltözőbe sietsz, se lát-se hall átöltözöl, s gyorsan kislisszolsz a falak közül, a többiek nevetnek rajta, hogy pont te készült el a leghamarabb (pont a Betti, te jóságos ég, hát nem rá szoktunk várni még fél órát?), s mire utánad kiabálnának pár kedves-csúfondáros mondatot, te már nagyon messze jársz. A buszmegállóba érve remegő szájjal számolsz, s remegő ujjaiddal próbálod megcsalni magad, de nem lehet. Alakok tűnnek fel az utcasarkon, félsz, hogy Bébé ott lesz köztük, de csak csupa ismeretlen figura, akik szegényes angollal ordítva filozofálnak a szegénység magasztosságáról.

A naptárad szerint a balszerencse harmincharmadik napja van. Köszönt és minden jót kíván harminckét eszetlen nap, harminc részeg utas a holdvilágban, huszonöt perc kínnal telített várakozás, húsz megálló hazáig, tizenöt perc keresgélés az utcákon, hátha valahol akad egy éjjel-nappali bolt – de csak azt találod végül, ahová mindig jársz. Tíz euró és pár cent, (Ljubo szomorú, szinte sértődött arca a visszajáró leszámolásakor), öt perc várakozás, két párhuzamos vonal a terhességi teszten – mint az abszolút érték jele matematika órán -, s egy csíz a csupasz körtefán.