Rőhrig Eszter: Mandula és tornádó

Rőhrig Eszter

Rőhrig Eszter Budapesten született és él. Kritikus, fordító és novellista. Mintegy tíz éve publikál a nyomtatott sajtóban és online felületen. Alkotói világa formálódásában hatott rá Patrick Modiano, Orhan Pamuk, W.G. Sebald, Barnás Ferenc és Györe Balázs írásművészete. A szerző fotóját Kohán Ferenc készítette.  

 

Mandula és tornádó 

 

Az orvos azt tanácsolta a szülőknek, hogy dobassák ki a gyerek manduláját, mielőtt iskolába megy, különben minden betegséget elkap. Eddig megúszott minden járványt, mert egy platinaszőke hajú lány, Nikolett úgy intézte, hogy Éva csak egy napig járhasson óvodába. Amikor belépett a terembe, ez a Nikolett lenyomta egy székre és ütögetni kezdte a feje tetejét, amit Éva ellenkezés nélkül eltűrt, de otthon azt mondta, többet nem megy óvodába. Nem esett át a gyermekbetegségeken az óvodai közösségben, és most a mandulaműtéttel gondolták megspórolni az otthoni, felügyelet nélküli szabadnapokat.

Éva apja a MÁVTI-ban dolgozott, ezért a vállalati kórházban került sor a műtétre. Nyár volt, kánikula. Megizzadt a hátán a színes számológömb mintás kartonruha. Ez a ruha hamar lekerült róla az előkészítő helyiségben, sőt még a bugyiját is leráncigálta a nővérke. A műtőt besötétítették, pedig fényes nappal volt, vajon mi célt szolgálhat a fekete függöny, talán ez a mandulatemetés egyik kelléke, tépelődött magában a gyerek. Fönt a plafonon egy vékony fénycsík tört utat magának és Éva az egész művelet alatt azt nézte, így sikerült kimenekülnie e helyszínről, sőt a testéből is. Legelőször egy nagy faszékbe ültették. A mesékben a király trónja lehet ilyen, gondolta. Ám hirtelen kötelet vetettek át rajta és hozzászorították a székhez, a karfához nyomott két keze lila lett, fejét is rögzítették, és amikor egy hideg fémvázzal kifeszítették a száját, Éva tudta, nincs szó tündérmeséről. Nem hercegkisasszony ő, hanem rongybaba. Szájpecekkel, bódultan, megkötözött testtel várta, mi fog még történni. Csupasz bőrére zöld gumilepedőt terítettek. Kábulatában megjelent előtte a Balaton, mindenekelőtt a víz illata és a kavargó iszaphomok ezüstös szemcséi. Egyedül itt nem félt, a vízben és a fényben. Volt egy felfújható krokodilja, cipelni való csomag, idétlen szörny, le a partra, föl a házba, a vízben ugyanis használhatatlan volt, mert örökké lecsúszott a hátáról. Leült az orvos, éppen vele szembe, és ezüstszínű műszereket vett a kezébe. Mindene zöld volt ennek a hüllőnek, csak a szemüvege kerete volt fekete. Matatott, turkált Éva torkában, vajon mit és honnan fog kitépni? Egyszer csak illetlenül közel, egészen a kislány szeméhez emelve felmutatott egy véres húscafatot: Itt van, erre többé nincsen szükséged – kiáltotta, és kipottyantotta a csipesszel a mandulát a fehér kórházi vödörbe.

Ezután csak arra emlékezett, hogy felébred. A szülei hajolnak az arca fölé. Lehet, hogy azt nézték, él-e még. Hoztak neki ajándékot. Szürke, téglalap alakú dobozt kapott tőlük, amiért jól viselkedett a műtét alatt. Kinyitotta a kartondobozt. Egy baba volt benne. Platinaszőke, rövid hajú, tömzsi testű, mandulaszemű alvóbaba.

Sok-sok év múlva Éva ide-oda rakosgatta a holmiját és váratlanul a kezébe akadt az Ibolya baba. Haja megszürkült, valaki elöl tövig lenyírta a frufruját. Fél szeme leragadva, a másik kifejezéstelen. Éva elhatározta, rendbe teteti és elvitte az Astoriához a babaklinikára. A boltban régi metszetek lógtak a falon, az egyiken a párizsi Notre Dame cizellált rajza, alatta franciául az állt, hogy a Cité-szigeten már az ezerháromszázas évektől készítettek babát velencei üvegből és ír ciprusfából. A szép arcú hölgy felvette a rendelést, és amikor Éva megtudta, hogy egészen új hajzat beültetésére van lehetőség, megörült, és hosszú, hullámos frizurát kért a baba fejére. A nő megkérdezte, emberi vagy műanyag haj legyen-e, és hogy nem szeretne-e kis cipőcskét is venni ennek a szegény babának a lábára, ha már a szeme és a haja megújul. Éva bólintott. A nő most furcsa pillantással azt kérdezte, hogy nem szeretne-e még egy szép kis bugyit is varratni a baba csupasz fenekére. Éva ránézett a nőre, de nem viszonozta annak átható tekintetét, fizetett és kilépett a Múzeum körútra. A falhoz simulva lépkedett, s hirtelen megelevenedtek a környékhez fűződő emlékei.

A babaklinikával szomszédos utcában járt gimnáziumba. Intra muros – akkoriban még nem ismerte ezt a kifejezést, csak azt érzékelte, hogy körön belülre, sőt, angol tagozatra került az egyik külvárosi kerületből. A naplóban mindenkinek a neve mellett egy nagybetű jelezte a származását. Miután megnézte a valahai Filmmúzeumban a Zabriskie Pointot, haja és öltözéke hasonlítani kezdett ahhoz az amerikai amatőr színésznőéhez, aki a film végén képzeletében ripityára tör kanapét, hűtőszekrényt, televíziót, autót, házat, a vörös alkonyi eget.

Keresztapja, egy Buda környéki lelkész valamelyik nap megvárta a gimnázium előtt és elvitte egy könyvesboltba, utána meghívta a Csendes étterembe ebédelni. Nem mozdult a súlyos faszék, két kézzel kellett megemelni, kénytelen volt letenni az új könyveket, amelyeket mostanáig magához szorított, közöttük a Bűn és bűnhődést. Hirtelen zavarba jött, mert a keresztapja le sem vette a szemét Éva dús, szőke hajáról,   cérnapólójáról és Lee farmerja gombos sliccéről. Hajdan a Duna idáig kiöntött, semmi nem állhatta útját az áradatnak. Sok – sok éve a bottal sántikáló költő a Csendestől nem messze, a bölcsészklubban elhaló hangon szavalta, hogy… ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra? Van ebben a városban túlsó part? A pesti belvárosban kőtömbök, kőlapok, kőtérképek emlékeztetnek az egykori elemi csapások idejére, a kiöntött víz magasságára, az elasztikus Duna-partra…

Most itt, a Csendesben túl sok mindenre gondolt ahhoz, hogy bármit ki tudjon nyögni, amikor Sanyi bácsi megkérdezte, hogy miért választott éppen orosz regényeket.

Csak nézett, nem válaszolt, elkalandozott a régmúlthoz, szinte hallotta a dákó és a golyó egymáshoz csapódását abban az időben, amikor itt kávéház működött és a költőkkel a legjobb pesti párbajsegédek biliárdoztak. Talán egyik sem volt olyan ütődött, mint az az orosz, aki orvost, kötszert nem igényelt, felesége miatt, akit nem is szeretett, párbajozott, és megölték alkonyatkor a forrás partján a hóban,  mínusz tizenöt fokban.

A túrós csuszáról lekaparta a szalonnapörcöt, babrálta a gépi hímzésű népművészeti terítő rojtjait és várt.

Nemsokára leérettségizett, nagykorú lett, diplomát kapott, férjhez ment, elvált, teltek az évek. Szaporodtak az osztálytalálkozók, legutóbb a Tornádó étteremben gyűltek össze, kint a kertben, a fehér murvazúzalékon álló asztalok körül. Éva azon tűnődött, miért választhatták az étterem nevéül a nem honos forgószelet ezen a csendes, zöldövezeti környéken. Rögtön arra terelődött a szó, hogy volt padtársnője titokzatos körülmények között meghalt, azt követően, hogy kipiszkálták tekintélyes állásából. Az élők beszámolóiban semmi tornádóról, semmi sorscsapásról nem esett szó. Aki előtte ült egykor, alig érettségi után a házuk lichthofjába esett, a mögötte lévő padszomszédja három éve a béke szárnyas szobra előtt nekiütközött egy villanyoszlopnak. Éva megpillantotta egykori legjobb barátnőjét. Régóta nem látták egymást, most sem beszéltek. Arcát ránctalaníttatta, a melle szép kerek, vörösre festett haja elől tövig le volt nyírva. Grillezett libamájat evett, megivott egy üveg rozét és másnap visszarepült lakhelyére, az egyik skandináv nagyvárosba.

Azon az éjjelen Éva szeme elé babák ereszkedtek, mandulavágású szemük fennakadt, rizsfogukat csikorgatták, szétfeszített állkapcsukkal érthetetlenül mormogtak, üvegszínű habokon táncoltak, lábukat szétterpesztették, bugyi nem volt rajtuk, szétkarmolták az arcát, a szemét kikaparták és elvitték magukkal a mesebeli babaklinikára.