Öt generációnyi magány egy órában

Írta: Szabó Bianka

Márquez Száz év magány című családregénye megjelenése óta megosztja a laikusokat és szakavatottakat egyaránt. Miguel Ángel Asturias, szintén Nobel-díjas író Márquez művét egyszerű plágiumnak tartotta, amiben a szerző Balzac Az alkimista című regényét másolja. Harold Bloom, irodalomkritikus viszont az új Don Quijoteként emlegette a regényt, vitathatatlanul pozitív hangvétellel.

Fotó: Dusa Gábor

Schwajda György két évtizeddel ezelőtt készített színművet a Száz év magányból, amit azóta több-kevesebb sikerrel játszották Szolnokon, Egerben, Kecskeméten, Székesfehérváron, Budapesten, illetve a tavalyi éved során a Spirit Színházban. Márquez kultikus regényének legfrissebb adaptációja a Budapest Táncszínház és a Nemzeti Táncszínház koprodukciójában jelent meg, ami a 2017-es Pécsi Nemzetközi Tánctalálkozó alkalmából a megyeszékhelyre látogatott. A Száz év magány az egyedüllét érzését mutatja be egy kolumbiai család, a Buendíák évszázadán keresztül; öt generációnyi magány.

A leggyakoribb kritika éppen a regény nagy időintervallumából és a rengeteg szereplőből adódó követhetetlenségét érte. A terjedelmes családregény színpadra állítása nem nevezhető rutinfeladatnak. Egyfelől száz évet egy estébe sűríteni lehetetlen vállalkozásnak tűnik, másfelől viszont éppen a történet lineáris építkezésének hiánya miatt könnyű lerövidíteni az anyagot. Tulajdonképpen a Száz év magányból bármelyik epizód kiragadható, hiszen az alaphangulat lényegében a cselekmény majd minden pontján érződik, ugyanakkor a rövidítés során nem kell attól tartani, hogy bizonyos részek kihagyásával érthetetlenné válnának az eredeti regényben előforduló vérrokoni és egyidejűleg párkapcsolati viszonyrendszerek. A mű nem szerepel az átlag (tánc)színházak repertoárjában. A regényre jól rímelve, a feldolgozás is kifejezetten megosztóra sikerült; aki eddig nem szerette Márquezt és a Száz év magányt, annak a darab után minden oka megvan arra, hogy megszeresse vagy éppen növelje az ellenérzéseit a művel kapcsolatban.

A Száz év magány az a regény, aminek egyik legnagyobb értéke különleges hangulatában rejlik. Márquez hitelesen és pontosan ábrázolja a magányt mint életérzést, létállapotot. A mű kifejezetten intenzív, a szellemi-lelki egyedüllétet társas kontextusba ágyazza, mindennek lokalizálására pedig egy abszurd, külvilágtól elzárt helyszínt választ. Erre a különös, képtelen hangulatra jól ráéreztek a táncszínházi változat készítői. A színpadi megjelenítés mintegy felerősíti a mondanivalót a drámai kelléktár segítségével. Ahogy Márquez mondja, „Macondo nem annyira hely, mint inkább lélekállapot.” A magányos ember lélekállapotát jól mutatja a díszlet sivársága, az egymástól elszeparált függőágyak és a szereplők egyszerű, igénytelennek ható megjelenése. Annak ellenére, hogy Macondo csupán egy képzeletbeli helyszín, a regény sok más eleméhez hasonlóan, ennek is megvannak a hagyományos latin-amerikai védjegyei, amiket a színpadi változatban sem hagytak figyelmen kívül. Ezt bizonyítják a dél-amerikai dzsungelt idéző zenei betétek, a színes ruhák vagy éppen a színpadon uralkodó szexuálisan túlfűtött hangulat.

Fotó: Dusa Gábor

Ugyan a program táncszínházi előadásként volt meghirdetve, a produkciót mégsem sorolhatjuk a hagyományos táncszínház kategóriájába. A mozgásszínházi megjelenítés mellett a színpadi adaptáció szerves részét képezték a prózai elemek. Talán éppen ezért nem volt praktikus, hogy az előadást csupán egyórásra tervezték. (A táncszínházak a hagyományos színdaraboknál rövidebbek, különösen, ha kis társulatról van szó, hiszen több órán keresztül magas színvonalú táncos tevékenységet folytatni nem minden esetben lehet. Egész egyszerűen fizikailag nehezen kivitelezhető. Az előadás hosszával kapcsolatos hiányérzet a Száz év magány esetében éppen abból adódik, hogy sok prózai résszel tűzdelték a darabot, így kényelmesen hozzátehettek volna még legalább fél órát akkor is, ha tekintettel vagyunk a táncosok fizikai állapotára.) A produkció túlnőtt megszabott időkeretén. A klasszikus balett, a modern jazzbalett és a kortárs technikák elemeinek ötvözéséből születő táncok koreografálásában és kivitelezésében egyértelműen látszott a Harangozó-díjas Földi Béla művészeti vezető és a tizenkét fős társulat alapos munkája. Mindemellett olybá tűnt, a művészek kevesebbet tudtak megmutatni magukból és a darabból, mint amennyit érdemeltek volna. A prózai részekkel kapcsolatban ugyanezzel a problémával találtam szemben magam. Ugyan a főszereplőket alakító Kerekes Éva és Gálffi László mindketten érdemes művészek, illetve Jászai Mari-díjasok, játékukat mégsem éreztem kiemelkedőnek. Az egyórás időkeret miatt a darab különböző részeinek egyszerűen nem volt ideje kibontakozni. Olyan volt az egész, mintha a készítők túl sok tartalmat akartak volna belepréselni ebbe a szűk időintervallumba.

Ha egy magányról szóló műről gondolkodunk, a személyes érintettség és a társadalmi felelősségvállalás kérdései megkerülhetetlenek. Maga Márquez főhőseivel szemben nyíltan kimondja: „Az a család, amelyik száz év alatt nem tudja legyőzni a magányt, nem érdemli meg az újrakezdés lehetőségét.” Vajon tényleg nincs újrakezdés, nincs tabula rasa senki számára a (száz év) magány után? Mi van akkor, ha valamilyen fura egységben mégiscsak megfér egymás mellett babona és infantilis lelkesedés a tudomány iránt, vagy a zavarba ejtő optimizmus és a különböző súlyos deficitek sora? Mi van akkor, ha emberpróbáló magány és valódi közösségi lét szétválaszthatatlan egységet alkot? Egy olyan regény és egy olyan színpadi adaptáció, ami képes szembesíteni bennünket ezen kérdésekkel, vitathatatlanul a kiemelkedő mű kategóriájába tartozik.

Képek forrása: http://nemzetitancszinhaz.hu/esemenynaptar/esemeny/437/421