A cigány irodalom úttörői

Írta: Orsós János

Elkötelezett bölcsészként mindig lenyűgöző hatást gyakorolnak rám a romantika irodalmának művei. Úgy hiszem, mindezzel átlagos halandó vagyok, hiszen a kezdetek során belénk oltott szépre és jóra való érzékenység működésbe lépése az, ami csodálattal tölt el bennünket, mikor a romantikus költő óriások alkotásainak szenteljük időnket és figyelmünket. Az igazán nyitott olvasó mindig örömét leli abban, mikor egy művész lelkében olvashatja egy kor lenyomatát; olvasás közben szívesen téved el a dicső és csodálatos múlt történéseiben; nagy örömmel fedezi fel távoli, egzotikus világok mesebeli szépségét. A romantika ugyanakkor a modern nemzetek kialakulásának és a nemzeti nyelv létrehozásának kora is.

Carl Spitzweg: Der Arme Poet

Európa klasszikus nemzeti irodalmai

Hermann Korff irodalomtörténész a német romantika kapcsán azt mondja, hogy a 19. századot a német szellem klasszikus korának tekinthetjük, ugyanis ezen időszak alkotásai klasszikus jelentőségre tettek szert. Klasszikusnak pedig azt a kort tekinthetjük, amelyben egy nép szelleme önmaga csúcsára jutott, képességeinek legjavát érte el. Ezt a folyamatot egy növény fejlődéstörténetéhez hasonlóan kell elképzelni. Bár egyetértek Korffal, hiszen állításának hitelességét elegendő saját ismereteinken tesztelnünk, mégis kiegészíteném feltevését azzal, hogy mindez nemcsak a német szellemre igaz. Ha végigtekintünk Európa egyes nemzeteinek irodalmán, akkor észrevehetjük, hogy a jelen kor számára azok a szerzők bírnak klasszikus jelentőséggel, akiknek az életműve a 19. század folyamán formálódott. A német romantika klasszikusaként ismerhetjük Goethét és barátját, Schillert, illetve Novalist és Hölderlint. Az angol romantika nagy triásza: Byron, Shelley és Keats. A franciák magukénak tudhatják Hugot, Stendhalt, Dumast és Chateubriand-t, míg az orosz romantika meghatározó alakjaként emelkedik ki Puskin, valamint Lermontov. A magyar romantikus irodalom emblematikus művészeiként ismerhetjük Petőfi Sándort, Arany Jánost, Vörösmarty Mihályt és Kölcsey Ferencet, a cigányoknak pedig ott van Ipolysághy Balog János, Boldizsár József és Nagyidai Sztojka Ferenc…

Belátom, utóbbi némi megütközést kelthet, ezért most az olvasó segítségére sietek, hogy a felötlő kérdésekre feleljek. Miként szerepelhet a cigány irodalom a nagy európai nemzetek irodalmai között? Cigány és nemzet? Irodalom és cigány? Egyáltalán létezhet-e önálló cigány irodalom? Lassan három éve kezdtem el foglalkozni a cigányok és az irodalom viszonyával. Egyfajta természetes érdeklődés folytán merült fel bennem a kérdés, hogy van-e olyan irodalmi alkotás, amely cigány származású szerző által látott napvilágot? Egyáltalán vannak-e cigány származású írók, költők? Aztán rábukkantam Bari Károly és Lakatos Menyhért nevére. Tehát igen, vannak cigány származású írók, költők, akik ráadásul figyelemreméltó életművel rendelkeznek. A manapság kevésbé ismert magyarországi cigány szerzők működését és a tőlük származó irodalmi alkotások megjelenését nagyjából az 1970-es évek elejétől számíthatjuk, azonban lehetetlennek tartottam, hogy mindenféle előzmény nélkül jelent meg a cigányok körében az irodalmi tevékenység. Kíváncsiságomnak eleget téve nagyszabású kutatómunkába kezdtem, hogy szkepszisemet alátámasztva olyan cigány származású irodalmárokra bukkanjak, akik életművei a 20. század előtt formálódtak. Így találtam rá Ipolysághy Balogh János, Boldizsár József és Nagyidai Sztojka Ferenc munkásságára.

Meglehetősen problematikus cigány irodalomról beszélni. Köztudott, hogy cigány nemzetállam mint olyan, nem létezik. Ennek ellenére a világon szinte mindenütt találkozhatunk cigányokkal, hiszen mintegy öt kontinensre kiterjedő diaszpórában élnek. Mivel a cigányok nem rendelkeznek egy jól körülhatárolt politikai és kulturális nemzettel, ezért mindig egy „idegen többség” által uralt közegben élnek, és ebben a közegben jön létre a saját irodalmuk. lnnen nézve tehát fontos és komoly kérdések merülnek fel annak kapcsán, hogy a cigányok által kitermelt szövegbázist az adott ország irodalmának szerves részeként, avagy az adott ország irodalmától elkülönülő, önálló egészként kell tekintenünk. A kérdés tárgyalására további kutatásaim során szeretnék vállalkozni. Kössünk hát kompromisszumot, és mindenféle tudományos elköteleződést mellőzvén, a szerzői dominanciára hangsúlyt fektetve beszéljünk cigány irodalomról.

Horváth Mária A cigányasszony meg az ördög (állókép)

Irodalom és cigányság

Véleményem szerint az irodalom és a cigányok viszonya a 19. században kettős, ugyanis a cigányok sok esetben voltak a nem-cigány szerzők által létrehozott irodalmi alkotások szereplői, ugyanakkor ebben az időszakban kezdődik el – Európában talán elsőként- Magyarországon az a folyamat, amikor a cigányok nemcsak létrehozzák irodalmi alkotásaikat, hanem önmaguk által jelennek meg irodalmi művekben.

A 19. században a cigányok külső (nem-cigányok által végbemenő) megjelenítése az egyes művek szerzőiről szóltak, mivel ezek a reprezentációk sokkal inkább a 19. századi sémáktól terhelt polgári felfogást tükrözték, semmint a valóságot. A nem-cigányok által létrehozott cigányokról szóló irodalmi ábrázolásokban nagy szerephez jut a komikum mint esztétikai minőség. A cigány szereplőket ugyanis sok esetben egészen vicces színben tüntetik föl. Véleményem szerint azonban ennél sokkal érdekesebb az a tény, hogy a cigányok a társadalomtól elkülönült, marginális létezéséből és a cigányok ismeretének hiányából adódóan az európai közvélemény sajátos kulturális sztereotípiákat hozott létre a cigányság azonosítása érdekében. Ez segítette elő azt, hogy az irodalomban létrejött a literalizált cigány karaktere. A 19. század európai irodalmában a cigány karaktere az egzotikus, titokzatos és ismeretlen „Másik”-at, a „nemes vadembert” testesítette meg. A civilizált lakosság tudatában a cigányok egy archaikus kultúra hordozóiként vannak jelen, akik érintetlen szabadságban és idealizált természetességben élnek mindennemű társadalmi köteléktől függetlenül. Ily módon egy harmonikus, autentikus létformát valósítanak meg. A cigányokról alkotott romantikus kép a polgári létből származó feszültség által nyer létjogosultságot.

A városokba tömörült polgárok életmódja a materialitásnak, az anyagi javak megteremtésének, a földi élvezetek megzabolázásának és a társadalmi normák követéséből adódó nehézségek terhe alatt a polgárság, a szabadság és a gondtalanság paradicsomi állapotának letéteményeseit, az autonómia és az ellenállás képviselőit látták a cigányokban. A polgárság értékvesztett, tragikus létállapotára ráébredvén konstruálta meg a polgári ideált, ami nem a polgári életforma magasztalását, hanem sokkal inkább a polgári társadalommal való elégedetlenséget jelenti. Többek között ez az egyik kardinális oka annak, hogy a cigányok rokonszenves figurái lettek a romantikus irodalomnak. A karakterre vetített polgári ideál az ipari vagy polgári társadalom okozta nagy veszélyekkel – mint a kiüresedés, vagy az elembertelenedés – száll szembe. Innen nézve pedig nem tűnik elhamarkodottnak az a következtetés, hogy a 19. századi nem-cigány irodalmi ábrázolásokban a literalizált cigány karakterében sűrűsödnek egybe az európai művelt polgárság látens, tudatalatti vágyai. A cigányok külső ábrázolása kapcsán természetesen ennél jóval több jellemzőt is felsorolhatnék, de inkább rátérnék a cigányok és az irodalom egy más jellegű viszonyára, amikor önmaguk kezdték el létrehozni irodalmi alkotásaikat és megformálták saját irodalmi reprezentációjukat.

Nagyjából a 19. század második felében járunk, amikor a cigányábrázolás új dimenziója lép életbe olyan roma értelmiségiek színrelépésével, akik irodalmi, nyelvészeti, filológiai és egyéb kulturális kísérleteikkel nemcsak a magyarországi cigány irodalom, hanem a cigányságról szóló narratíva belső szempontból történő megfogalmazásának alapjait tették le. Némi túlzással azt is állíthatjuk, hogy ebben az időszakban forradalmi pillanathoz ért a cigány művelődéstörténet azzal, hogy az alapvetően szóbeli hagyományon alapuló kultúrában az oralitást az írásbeliség váltotta fel. Mivel „az irodalom keletkezésének első és legelemibb feltétele az írás”, így a cigányság kulturális, irodalmi fejlődésében csak az 1850-es években következett be fordulat, amikor az emlékezetet felváltotta a betű, a szóbeliséget az írásbeliség. Tehát a tényleges magyarországi cigány irodalom gyökereit ebben az időszakban kereshetjük.

Úttörők a cigány irodalomban

Kik voltak azok a cigány értelmiségiek, akik ezt a civilizációs folyamatot előmozdították? Kik hozták létre a cigány irodalom alapját képező írásbeliséget?

Ipolysági Balogh János (1802-1876) iskolázott, három gimnáziumi osztállyal rendelkező muzsikus cigány volt, aki honvédkarmesterként részt vett az 1848-49-es szabadságharcban is. A zenén kívül komoly érdeklődést tanúsított a nyelvészet iránt is, több katolikus imádságot fordított le cigány nyelvre, melyeket 1850-ben saját kiadásban publikált a Legelső czigány imádságok, a melly mind a két magyar hazában levő czigány nemzet számára című, rövid terjedelmű kiadványban.

Boldizsár Józsefről (1825-1878) sajnos kevés információ áll rendelkezésre, Szinnyei irodalmi lexikonából mindössze annyit tudunk meg róla, hogy egy írástudó, szótárkészítő cigányzenész volt, aki műfordítóként Petőfi verseit ültette át cigány nyelvre, melyek közül több az Összehasonlító Irodalomtörténeti Lapok című, Kolozsváron kiadott folyóirat hasábjain jelent meg. Fordítói munkásságának köszönhetően ma már elérhető Petőfi Sándor verseinek cigány nyelvű adaptációi is.

Nagyidai Sztojka Ferenc

A szótárszerkesztő és költő Nagyidai Sztojka Ferencet (1855-?) a kanadai Magoria Books könyvkiadó a világon az első cigány költőként tartja számon, akinek művei napjainkig fennmaradtak. 1886-ban jelent meg Nagyidai szótára Ő császári és magyar királyi fensége József Főherceg Magyar és czigány nyelv gyök-szótára címmel, mely jelentős irodalmi-költészeti mellékletet is tartalmaz Sztojka saját munkáival. Nagyidai négy fő részre osztotta a két kiadásban (1886, 1890) megjelent gyökszótárát. Az első szakaszban 13700 cigány szó és magyar megfelelői találhatók. A másodikban szerepeltek liturgikus szövegek, elbeszélések és olyan költők verseinek cigány nyelvű fordításai mint Etédi Sós Márton vagy Petőfi Sándor. A harmadik részben olvashatjuk Nagyidai saját költeményeit cigány nyelven és azok fordításait. A negyedik szakaszban találhatunk cigány dalokat, bölcs mondásokat, névnapi- és újévi köszöntőket, illetve Sztojka két történelmi színdarabját. A Czigány lakodalom című színmű a tizenötödik századba vezeti vissza az olvasót, míg a Czigányvár! című darab Nagyida várának másodszori elfoglalását és elhagyását beszéli el Károly Róbert uralkodásának idejéből.

Ebben a gyökszótárban jelent meg többek között Nagyidai Sztojka Ferenc A cigányok vándorlása című elbeszélő költeménye is, amelyek jelentősége abban rejlik, hogy ez egy teljesen önálló epikus mű, amely a cigány nép eredetmítoszát próbálja megalkotni. Nagyidai „szóhagyomány után” beszéli el a cigányság vándorlását Magyarországon és környékén, szokásaikat és sorsukat ötvenhét versszakban. A költemény által elbeszélt legenda egészen a „barbárusok” és Attila, a hun uralkodó idejére teszi a népcsoport megjelenését Nagyidán. A cigányok nagyidai várát semmilyen erő, még Attila seregei sem tudták bevenni. Bár kezdetben bőségben éltek, mégis éhezés ütötte fel fejét, ezért vándorlásba kezdtek, a várat pedig Sztojka Pál vajdára hagyták. A cigányok nemzetsége kilenc-felé oszlott vándorlásaik során, így jutottak el többek közt Debrecenbe, Szeged mellé, Bosznia határához, Simontornyára, Nagyszebenbe és Kolozsvárra. A cigányok különböző foglalkozásokat űztek: kolompárlással (üst- és edénykészítés), lókupeckedéssel, kereskedelemmel és fémművességgel foglalkoztak, kőműves- és ácsmunkát végeztek (Boszniában várépítésben vettek részt), a vándorélettel felhagyott csoportok pedig tanultak és katonaként is jeleskedtek.

Nagyidai Sztojka Ferenc művét több szempontból is besorolhatjuk a romantika irodalmának nagy kánonjába, ugyanis jól illeszkedik a korszak elvárásaihoz. A cigányok ábrázolása nem volt újdonság a korszak művészetében, hisz a 19. század irodalmában, költészetében és festészetében a cigányság a különleges, titokzatos másságot, az egzotikumot testesítette meg féktelen szabadság- és természetszeretetével. A cigányok vándorlása azáltal válik fontos és roppant érdekes szépirodalmi alkotássá, hogy korszakát jócskán megelőzve Nagyidai a romantika és a modernizmus művészeivel ellentétben nem egy kolonizáló nézőpontból tekint az „egzotikus másikra”, hanem cigány szerzőként igyekezett megfogalmazni a cigányság saját narratíváját: Egy bizonytalan eredetű, kóbor népből gazdag kulturális örökséget hordozó, valódi őshazával, nyelvvel, szokásrendszerrel rendelkező, (letelepedésüket követően) mesterségeket űző közösségé vált.

Összegzés

Carl Spitzweg: Der Bücherwurm

A fenti szerzők tevékenysége bizonyítja, hogy a magyarországi cigány írásbeliség és irodalom kezdetei már a 19. század korai időszakától jól nyomon követhetők, általuk veszi kezdetét az irodalmi cigány önreprezentáció. Ezzel nemcsak a cigányokról szóló, belső nézőpontú narratíva jön létre, hanem a tényleges cigány írásbeliség is, ami a nemzeti nyelv, irodalom, történelem és egyéb kulturális produktumok létrehozásával lehetővé teszi a cigány nyelv legitimálását, a magyar és a cigány kultúra közelítését.

Ahogyan arra korábban már utalást tettem, a szellemtörténetben egy nemzeti irodalom alakulástörténetét az élő szervezet alakulásának analógiájára építik föl, főként a növény fejlődéstörténetének fázisaival illusztrálják azt. Ily módon beszélhetünk a német, angol, francia, orosz és magyar romantika kiteljesedett virágkoráról. A cigány irodalommal más a helyzet, s éppen ezért kissé problematikus a nagy, klasszikus nemzeti romantikus irodalmak közé sorolni. A 19. században, amikor az európai nemzetek irodalma a virágkorukat elérték, a cigány írásbeliség és irodalom éppen akkor kezdett csírát hajtani.

A növekedés és virágzás fázisai még előtte álltak. Amíg az európai nemzetek irodalmai több évszázados hagyományra tekinthetnek vissza, addig a cigányok irodalma épp akkor van megszületőben. Irodalom- és művelődéstörténeti szempontból releváns irodalmi, nyelvészeti teljesítményekről lévén szó, a cigány irodalomnak még el kell jutnia oda, ahol a cigány nép szelleme önmaga csúcsát, vagyis képességeinek legjavát érheti el, ennek pedig kiváló előzménye lehet Ipolysághy Balogh János, Boldizsár József és Nagyidai Sztojka Ferenc munkássága.