Vajdics Anikó: Vonaton

A székesfehérvári pályaőrnek elől hiányzik egy foga. Teljesen kopasz, az állán kecskeszakáll, a fülében (mindkettőben) aranykarikák. Ha nem ujjatlan pólót viselne a neonmellény alatt, nem látszana a bal vállán a tetoválás.

A meleg fiú észrevette, hogy nézem. Napszemüveget tol a szemére. Joggal: a tekintetéből, amit a nekem háttal ülő srácra vet, így alig látszik valami. Telefonon kommunikálnak. Az „én fiúm” ellágyuló arccal fogadja az üzeneteket. Ebből gondolom, hogy a nekem háttal ülő fiúba szerelmes, akiből csak annyit látok a két ülés közötti résen át, hogy izmos és csíkos pólót visel. A napszemüveg később jön, a nekem háttal ülő előbb megfordul, egyenesen rám néz. Én vissza: mindent tudok, fiúk, de mi a baj?

Kenesén szálltak fel. Nem mintha ennek bármi jelentősége lenne. Pedig van. Két éve itt ütött el alattam a vonat egy öngyilkos férfit. Helyszínelés, mentők, a testrészek dobozba gyűjtése. Hajnali háromra értem haza a tíz helyett. Az egyik karját sokáig keresték. A mozdonykerék vonszolta előre a többi testrészt hátrahagyva. A vonatkerekek alatt az emberi csontok úgy ropognak, mint a faágak — ezt azóta tudom.

Közben ki kell mennem a WC-re. Visszafelé jövet a csíkos pólós hideg tekintetébe ütközöm. Jól van fiúk, nem kíváncsiskodom tovább.

Székesfehérváron a peronon egy nagy fenekű lány két gurulós bőrönddel és egy válltáskával éppen megérkezhetett: a fiú hosszasan ölelgeti, majd szájon csókolja. Sokáig tart a csók is. Jó nézni őket. A vonat még áll. A fiú már a bőröndök körül toporog. Látszik rajta, hogy nem tudja, melyikhez nyúljon, melyik nehezebb. A lány előbb a válltáskáját adja oda, majd zavartan visszaveszi. A fiú végül a valamivel nagyobb, piros-fehér-zöld mintákkal teli bőröndöt választja. Hány hétre, hány hónapra érkezhetett ez a lány, és honnan?

Olafur Eliasson: Artwork in train made by the land

A meleg fiú közben leveszi a napszemüvegét, majd újra visszaveszi. A szemem sarkából látom, hogy engem vizslat. Nyugi, lesek vissza rá, én mindenkit megbámulok. A heterókat is. Az orra és az arca piros. Szépen le van sülve, gondolom, és a saját, meztelen vállamra pillantok.

Fázni fogok. Az összes ablak nyitva, és én nem hoztam magammal pulcsit. Andris addig atyáskodott felettem, amíg a „legfontosabbat” végül otthon felejtettem. Pénz és bérlet van nálad. Van, de adhatsz még egy ezrest, ha akarsz, hátha mégis többe kerül a vonatjegy. Többe került, és a pulcsi is hiányozni fog. Andris a férjem. Ezt csak az olvasó kedvéért írom, de ezt most nem kellene leírnom, hiszen kitalálhatta azt magától is az olvasó, s egyébként is az ő kedvéért írok mindent. Vagy nem?

Máris fázik a vállam. Nincs nyitva az összes ablak, de így is erős a huzat. Ha elkezdeném becsukatni őket, rögtön kiderülne, milyen reumás, vén öregasszony vagyok, és ezt most nem akarom.

Székesfehérvár után felszáll egy fiú. Mályvaszín pólót visel. Azonnal látom a tekintetén, hogy valakit lent hagyott a peronon, és hogy az a valaki nem az anyukája. De nem is a barátja. Legfeljebb a fiúja. De nem: egy lány áll a peronon félre fordított fejjel, keresztbefont kézzel. (Zárt testtartás.) Gátlásos vagy nincs úgy belezúgva a fiúba, mint az ő bele? A fiúra lesek: ugyanolyan kitágult pupillával néz a lányra, mint ahogyan a napszemüveges fiú nézett a csíkos pólósra. A lány végre zavartan visszapislog, aztán újra félre, nem tudja tartani a szemkontaktust. Csak gátlásos. Ez megnyugtat.

Kelenföld. A napszemüveges és a csíkos pólós pillantásra sem méltatnak, amikor leszállnak. Csípi a nyakamat a huzat. A laptopos táskámban találok egy vászonszatyrot, azt terítem a hátamra. „Széchenyi 2020 Magyarország kormánya Befektetés a jövő” — ez díszeleg a vállamon, mint egy tetoválás.

Naplójegyzet, 2017. július 4.