A mozik kinőtték Jack Sparrow kapitányt – Salazar bosszúja

Írta: Szabó Dárió

Ha a részeges és teszetosza, olykor önveszélyes Jack Sparrow (Johnny Depp) kapitányról van szó, akkor örök időkig képesek lennénk a vászon előtt maradni – ezt a rajongói életérzést próbálta meglovagolni a Disney norvég rendezőpárosa: Joachim Rønning és Espen Sandberg. A Karib-tenger kalózai ötödik (magyarul a Salazar bosszúja, míg eredetiben a jóval szuggesztívebb Dead Men Tell No Tales címet viselő) részét leginkább kihagyott ziccerek összességeként tudnám meghatározni.

A Salazar bosszúja sok tekintetben visszanyúl az előző epizódok – rajongók által kedvelt – elemeihez és igyekszik azokból építkezni. A fanatikusok szentimentalizmussal átszínezett lencséin keresztül kétségkívül a Fekete Gyöngy átka (The Curse of the Black Pearl) tekinthető a legelfogadottabb, reprezentatív darabnak. A 2003-as mozi a kalózokat egy frissnek és eredetinek számító kontextusba helyezte. Gondoljunk például a rajzfilmszerű figurák komikus és olykor szintén rajzfilmbe illő paradox cselekvési sorozataira, vagy épp a lehetetlen helyzetekből történő kombinált menekülési útvonalak spontán eszkábálására – mintha a tér és az idő mindig a főhős(ök)nek kedvezne, ahogy az aktuális ellenfelek főbb hiányosságai is. A Salazar bosszúja csatlakozni tudott az előző filmek erősségeihez és sajátosságaihoz. Ez abban is megmutatkozik, hogy a szériához hűen több műfaj kódjait működteti (fantasy, horror, vígjáték). A film mégsem tesz kirívó lépéseket a túlságosan groteszk és a filmiparban egyéb alkotások esetén gyakran ízléstelennek és hangulatrombolónak bizonyuló kísérletek felé – a felhasznált műfajok komponensei itt sokkal inkább egymásba íródnak, mintsem hogy összemosódnának.

Rønning és Sandberg munkája alapján mégis úgy tűnik, a mozik kinőtték Jack Sparrow kapitányt. A film nem tudta hozni azt a kiszámíthatatlanságot, ami az előző részekben (főként a harmadik, A világ végén [At World’s End] című epizód esetén) a cselekményt működtette, ami a karib-mozik legnagyobb, már-már ikonikus erősségének bizonyult az elmúlt bő másfél évtizedben. Az előző részekre gondolva a bonyolult fordulatok végtelen hálója még a kiszámítható konklúziót is képes volt időről időre elfeledtetni. Az ötödik rész viszont nem akart élni ezzel a lehetőséggel. Épp emiatt vált kliséssé a sztori és azzal együtt a karakterek is, ami hangsúlyosabbá tette az amúgy is gyenge és közhelyes dialógusokat. A szerkezeti elem nélkülözése továbbá azt is eredményezte, hogy a szereplőket nem ismerhettük meg behatóbban. Ez az epizódokon belül motivikussá váló karaktereket tekintve még nem hiba, csakhogy a teljesen új jellemeket vizsgálva is maradéktalanul igaz – ezáltal kiüresednek azok a fontos események is, amelyek esetükben jelentősek lennének.

A stáblista utáni jelenet azt sugallja, hogy még egy részre biztosan számíthatunk, az viszont kérdéses marad, az alkotók át fogják-e menteni Carina-t (Kaya Scodelario) és Henry-t (Brenton Thwaites). A brit-brazil színésznő által megtestesített határozott és kalandvággyal felvértezett női karakter az első három rész Elizabeth-jére (Keira Knightley) emlékeztethette a nézőket, azon felül pedig Carina a tudományos világkép képviselőjévé lépett elő, mely új elemmel szolgált, hiszen tudomány és mítosz ágyazódott azonos szituációkba, ezzel néhol feszültséget keltve.

Az egész szériát nézve személy szerint Geoffrey Rush karakterét kedveltem leginkább. Azt hiszem, elmondható, hogy méltó búcsúja elmaradt (ez viszont nem az ausztrál színész hibája). Abban sem vagyok biztos, hogy praktikus húzás volt kiírni őt, annak tükrében meg pláne, hogy már a forgatás megkezdése előtt kiszivárgott, hogy Barbossa-nak ez lehet az utolsó fellépése. Ennek ellenére mégis az ő halálával kívánták elérni a katarzist, ami naiv, kiszámítható ötletnek bizonyult.

A rajongók már régóta várják, hogy Jack Sparrow kapitány egy eredettörténetet kapjon. A film legerősebb felvonása erre igyekszik építeni. Salazar visszaemlékezésén keresztül betekintést nyerünk Jack múltjába, melyben végre kiderül, minek köszönheti hírnevét, illetve hogyan jutott a sajátságos megjelenését biztosító attribútumaihoz (kalap, kendő, stb.). Ebben a jelenetben a tájolónak is komoly szerepe van, mégsem fektettek elég hangsúlyt a tárgy valódi forrásaira, holott a filmek legjelentősebb, központi kellékéről beszélünk. A következő, esetleges utolsó részt talán érdemes lenne teljes egészében Johnny Depp karaktere köré szervezni, mert az, hogy a Salazar bosszúja főszereplője Jack Sparrow kapitány lenne, csupán egy illúzió. A Karib-tenger kalózai ötödik része leginkább annak a bizonyítéka, hogy a Disney-nek fogalma sincs arról, hogyan kéne majd egyszer méltó módon pontot tenni a főhős kalandjai végére.

Fotók: Imdb