Egymásról, magunkról, a világról – POSzT 2017.

Írta: Hetesi Júlia

Így, pár nap távlatából  jóleső fáradtsággal gondolok vissza a XVII. Pécsi Országos Színházi Találkozóra, hisz a tíznapos szakmai kavalkád most sem hagyott lehetőséget unatkozni az idelátogató színházszerető emberek számára.

Rengetek program (koncert, felolvasószínház, monodráma, színművészeti egyetemisták darabjai, szakmai beszélgetések, közönségtalálkozók) közül válogathatott a közönség azon része is, aki esetleg lemaradt a versenyprogramban szereplő előadásokról. Persze nem csak a darabok miatt jönnek a látogatók a POSzT-ra. Az ember úton útfélen színészekbe botlik, a közönségtalálkozók és a szakmai beszélgetések során pedig kicsit közelebbről is megismerkedhettünk velük, kérdezhettünk is tőlük. A szerencsések, – akik látták a versenydarabokat – még tanulhattak is a szakemberek és saját véleményük összeütköztetéséből. (A szakmai beszélgetések mindig azzal kezdődtek, hogy levetítettek egy kis videót, amiben az előző esti előadás után megkérdezték a közönséget, a darabbal kapcsolatos benyomásaikról. Mondanom sem kell, ez oldotta a feszültséget és jókat nevettünk együtt a különböző megnyilatkozásokon, egymáson és önmagunkon.)

Természetesen nem megyek el szó nélkül az előadások mellett sem. Érdemes odafigyelni a kaposvári színművészeti egyetem Uray-osztályára, akik tavaly ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében a Romeo és Júliát, most pedig Arthur Miller: Ördögűzők című darabját hozták el nekünk. Engem személy szerint lenyűgöztek a monodrámák, közülük is kiemelném Hámori Gabriella szuggesztív játékát a Gyarmati Fanni naplóját feldolgozó előadásban, ahol meghökkentő mondatok hangzottak el, amik kibillenthetnek minket Radnóti Miklós és felesége kapcsolatának idillikusnak hitt világából.

A másik, számomra meghatározó, az egész POSzT programot tekintve is kiemelkedő darab a Túlóra című monodráma. Nemcsak vicces, izgalmas és fordulatokkal teli, hanem hátborzongatóan, szemérmetlenül őszinte történet egy fiatal lány magánéletéről Pálya Pompónia tolmácsolásában. Fiatalos és energikus játékával magával ragadja a nézők figyelmét és reflektivitásával pedig fenn is tartja az érdeklődést az előadás végéig.

Nagy hatással volt rám a Nemzeti Színház színészeinek Részegek című előadása. Ivan Viripajev kortárs darabját Kozma András fordított magyarra. „Istenről, szeretetről, szabadságról, önmagunk kereséséről beszélnek akadozó nyelvvel. Leginkább azt próbálják megfogalmazni, hogy kiüresedett, józannak tűnő világunkban van-e még helye az őszinteségnek, lehet-e valódi szeretetet találni.” Ugyanakkor nem kapjuk meg könnyen ezt a konklúziót. Viktor Rizsakov rendező tesz érte, hogy megküzdjünk a saját boldogságunkért és a megnyugvásunkért: a katarzisért, amit átélünk a darab végén. Az előadás egy hat perces koncerttel kezdődött, ahol hangszerként láncokat, papírzacskókat és üvegpoharakat használtak egy tükrön húzogatva. (Nem mondanám feltétlenül kellemesnek.) A következő három jelenetben nagy gesztusokkal játszó, furán beszélő színészeket láttunk, akik nemhogy nem hagyták, hogy beleéljük magunkat a darabba, de teljesen ki is taszítottak minket belőle. Ezután négy fiatal fiú és egy lány jelenetét láttuk. Számomra innentől kezdett el élni a darab: szinte berobbantak a térbe és jó volt nézni őket, nevettünk, sírtunk. Csodálatos, ahogy nem tipikusan részeg, botladozó embereket láttunk a színpadon, hanem olyanokat, akik egy másfajta tudatállapotból nyilvánultak meg. Egy olyan állapotból, amiben már nem hatnak rájuk a társadalmi elvárások, amiben szabadok és őszinték lehetnek. „Arról van szó, hogy az én nemzedékem semmit nem érez. Semmit nem érez igazából. Csak a felizgultság, meg a szex, az alkohol, a munka, a drogok, és ezek a weekendek, meg a szülők látogatása, és ez a végtelen pofázás mindenről, meg a nőink, akiket nem szeretünk, mert elvesztettük a kontaktust.” – mondja a 25 éves banki operációs manager szerepéből ifj. Vidnyánszky Attila. Valahol tényleg erről van szó Elfelejtettük a szeretet, az őszinteség az egymásba és a magunkba vetett hit erejét. Szerintem ekkor jó egy darab: ha elgondolkodtat, ha elő tudja csalni a nézőből a katarzist, ha valós megnyugvást, megtisztulást nyerhetünk a végén.

Bár már napok óta véget ért a POSzT, de még mindig nem tudok, – igaz nem is szeretnék – szabadulni a hatása alól, és ezzel nem vagyok egyedül. Aki pedig idén valamiért kihagyta, azt csak bíztatni tudom arra, hogy jövőre jöjjön el, nézzen meg minél több darabot. Élje át ezt a nyüzsgő, színes fesztiválhangulatot, hisz mindenből tanulni lehet. Egymásról, magunkról, a világról.

Forrás: POSzT