A létezés jogán

Írta: Ábrahám Erika

Lucának, Enikőnek, Vietnek

Megvettem a könyveket. Negyvennyolc kitűnő lett, nem nagy sztori, sőt, ha hozzáteszem a jutalomkönyvek várható sorsát, ugye, egészen illuzórikus, hogy nem rálegyintve, darab-darabra vásárolok, hanem személyre szólóan Lucának, Enikőnek, Vietnek.
Megvan a kincs, jövök ki a Kökiből a súlyos csomagokkal, büszke vagyok magamra, az elmúlt hónapban leküzdöttem a pénzügyi bürokrácia, az intézményi hierarchia, meg az emberi gyarlóságok ellenállásait. Mert nem úgy van már, mint volt, nincs saját költségvetés, igénybejelentőt kell leadni jó előre, a számlának a megrendelővel fillérre egyeznie kell, akkor is, ha a hetekkel ezelőtt kiszemelt könyv időközben, mit ad Isten, elfogyott, vagy épp akciós áron veszi be a gép. Két órán át guberáljuk a raktárkészletet, az üzletvezető személyesen segít, szombat van, ő kérte a szombatot, hétfőtől szabadságra megy, igen, a szakadt borítós helyett jó lenne valami más, ötödikes fiúnak, ugyanabban az árban.


Meglett minden kedvem szerint, persze, van segítségem, füllentem elmenőben, négy szatyor könyv nem a világ, cipelem lelkesen a százezres zsákmányt, szombaton, a piacnap ugrott, sebaj. Várom a buszt haza, gondosan eltervezem, hol leszek legkevésbé útban a pakkal, a pótülés tökéletesnek látszik, lehajtom, alattam a szajré, a lehető legkisebb helyet foglalom el, remek, hétfőn be a suliba, a délelőtti postával át a számlát a tankerületbe, aztán az átvételi listák, jöhet az évzáró, elhelyezkedem, jól megy minden.

Ekkor száll fel a nő a gyerekkocsival. Rám néz, és mintha az őt megillető helyet foglaltam volna el, elhúzza a száját, undorral és gyűlölettel.  Megdermed bennem az öröm, nincs maradásom, elkotródom a cuccaimmal. Bajlódva a kakasülőre mászom, két szatyor a lábaim között, kettő az ölemben, mellettem a fickó vigyorog a széles terpeszen, a szoknyám felcsúszik, könnyeimmel küszködve találgatom, az Arany állt a combomba vagy a Kundera. Jógalégzés. Távolodni kell, hogy megnyugodjak, nézem magam kívülről, ez jó, ez hatni fog – de csak az asszonyt látom a halom könyvvel, aki útban volt valakinek, az erőfeszítésből, amit nagy gonddal hozott, nem látszik semmi.

A nő le sem ül a helyemre, az első megálló előtt megnyomja a jelzőt. Bosszúsan vizsgálom a kölköt, hátha fogást találok az anyján, az elégtételtől jobban szárad a könny, de a gyerek rendben van, hál’ Isten, tiszta, csacsogós, jól áll a szénája, látszik. Rám néz, és lecsillapít a mosolya – szép a létezés jogán kapni a jót…
Nem ülök át, bolond világ, szorongok hülyén a cuccal, a kicsi csengő mantráját viszem a fülemben hazáig, “fatyi téje, fatyi téje”, remélem, megkapta.