Hová megyünk?

Írta: Ábrahám Erika

Nem gondoltam, hogy ekkora a baj.

Azon az estén újhold vágott rést az égen, és sarjadt az élet. Terápiás sétám vége felé jártam, épp megkötöttem aznapi alkum a világgal, a dolgoknak gyökere, törzse, hajtása nőtt, a képzelt pohár tartalmának fele épp nem hiányzott, lépteimnek, az utcakövek rendjének ritmusa lett, rég nem tudtam ilyen pontosan, honnan, hová megyek.

Ekkor jöttek szembe a széles járdán, három fiatal, előttük gyerekkocsi, már messziről figyeltem őket, találgattam a viszonyokat. A felnőttek beszélgettek, a kocsiban nyolc-tízhónapos kisfiú, nyugalmas, derűs este volt, ma sem értem, mi volt az első jel, az a visszavonhatatlan, ami után már semmi sem a régi. A gyerekkel van valami, éreztem, és egyre tisztábban láttam a riasztót, a természetellenest, ami beszippantotta figyelmemet.

Az ilyen korú babák vagy alszanak, vagy peckes derékkal ülnek, ingerre, hangra, mozgásra éberen, pattanásig feszült érzékekkel, tekintetet, mosolyt keresve, kíváncsian, a frissen megnyílt világhoz mindig kapcsolódni készen. A mi babánk behúzott vállal, előreejtett medencével ült, tónus nélküli kicsi testének minden ízében szétesetten, lógó karokkal.  Gnómszerű tartásban görbedt magába, s valahová a lába közé bámult. Szorongással figyeltem kábult ernyedését, az erőtlen arcocska rideg fényt tükrözött az estbe. Amikor mellém értek, vettem csak észre, mit néz. Egy tablet villogott az ölében…

A történet ennyi.  Hogy szám elé kapott kézzel, rémületre szorított szemmel álltam ott, és percekbe telt, mire fel tudtam idézni, hová indultam, már csak toldás, mondom, csendes, szép este volt, virágzott a magnólia.