Hetesi Júlia: Ha kérdeznék

unnamed

Hetesi Júlia
Ha kérdeznék

Ha kérdeznék, nem tudnám, hogy milyen vagy.

Ezer arcod, megannyi vonásod megtévesztő,
Mintha többen is rejtőznének a soraid között.
Mondataid árnyékába húzódom,
S egy szalvétára rajzolt görbe vonalban ráismerek a sziluettedre.
De akárhányszor is nézek a szemeidbe,
Mint a kikövezett Balokányi-tó tükrébe,
Mindig más arc néz vissza rám.

Ha kérdeznék, nem tudnám, hogy milyen vagy.

Néha, mint egy folyton bulizó egyetemista,
Aki részegen megpróbálja velem elhitetni,
Hogy ő a Punnany Massif dobosa.
Majd még pár feles után halkan a fülembe súgja: ,,Élvezd!”

Később már te vagy a párom.
Az egyetlen és örök szerelem.
Szerelem a perzselő, nyári nappalokon,
Szerelem a fagyos, téli éjszakákon,
Vagy a madarak hangjában tavasszal.
Szerelem a 25 emeletnyi magasból rám zuhanó bontás zajában,
Mert a cseresznyefák illatától még ez is édes emlék lesz egyszer.
Te vagy az egyetlen, aki ilyennek szeret.
Te nem szólsz, hogy eleged van az állandó hisztijeimből,
Meg abból, hogy bármin fel tudom kapni a vizet,
És hogy még akkor is bizonygatlak,
Amikor már én is tudom, hogy nincs igazam.

Te nem szólsz.
Csak csendben megfogod a kezem és magadhoz húzol.
Hiszen hozzád tartozom.
Hozzád vagyok zárva egy gravírozott lakattal most már örökre. 

Néha meg olyan vagy, mint az édesapám.
Mint szülőm, ölelsz a mellkasodra,
S én úgy zuhanok karjaidba, mint megfáradt utazó, aki végre hazatér.
Mert én itt vagyok otthon.
Hisz te láttál felnőni.
Láttad az első, óvatos lépéseimet.
Hallottad az első szavaimat.
Láttad az első szerelmemet és az első csalódásomat.
Meg az azóta levő összes többit is.
Az elcsukló hangomat és a könnyeimet,
Ahogy az utca macskaköveit mossák.
Láttad, ahogy kijártam a gimnáziumot,
És láttad, ahogy először léptem át az egyetem kapuját.
Láttad, ahogy azt írtam a Király utca térköveire:
,,Nekem: A VÁROS mindörökre.”
Féltettél, és bántott, ha nem tudtál felvidítani.

Mostanában van, hogy arra kérlek: ,,Mesélj Nekem!”
Te elmosolyodsz, és egyetlen tollvonással kiszínezed nagyapáink megkopott történeteit.
A házfalakról sorsokat olvasol le.
Az is benne van, ami nincs.
Az is benne van, ami van.
A Mecsek büszkesége, a Székesegyház harangjai,
A terek szabadsága, a szobrok ragaszkodása,
A belváros zaja és Patacs csendessége.
Millió emberi élet és megannyi történet.

Ha kérdeznék, nem tudnám, hogy milyen vagy.

Nekem párom, édesapám és nagyapám,
Nekem szerelmem és védelmező tanítóm,
Nekem szabadságom és kötelezettségem,
Lelkem édes terhe,
Te férfibőrbe bújtatott,
Csodás sokszínűség.
De mindenek előtt, az otthonom  ami vagy.
Te egyetlen, örök és állandó.

 

Júlia Pécsett született (1996. március 22.). A Kodály Zoltán Gimnáziumban végzett, a színjátszást is ott kezdte. 2015 óta a Janus Egyetemi Színház színésznője; slam poetry-t ír, a Sopianae Slam Poetry Klub állandó fellépője. Magyar-média tanári szakon tanul a pécsi bölcsészkaron.

*Csorba Győző munkásságának tiszteletére rendezett slam-esemény fődíjas szövege