És nincs előtte semmi – Tar Sándor: A mi utcánk

Írta: Kilinkó Gergő

Az alsó tízezer bemutatása Tar Sándor A mi utcánk című novelláskötete alapján

A szegény ember nem ura a saját sorsának, és rendkívül korlátozottak a lehetőségei arra, hogy képességeit fejlessze, tanuljon, és ezáltal jobb munkája, jobb élete legyen.

 

Feladatomnak Tar Sándor életművének egyik legjelentősebb alkotását választottam, amelyben a rendszerváltást követő években, a társadalmi perifériára került emberek mindennapi életét mutatja be. Olyan élethelyzeteket jelenít meg, amelyeknek a résztvevői nem tudnak változtatni. Olyan körforgás rabjai, amelyben nem a munkahely a mozgatórúgó, hanem a Misi presszóban eltöltött órák száma. Szeretném körüljárni ennek az életvitelnek a jellegzetességeit, élhetőségének milyenségét. Megfigyelni azt, hogy hogyan csúszik ki az ember alól a talaj és válik tehetetlenné saját sorsának javításában. Érdemesnek találtam, hogy a felső tízezer másik végletével foglalkozzak, amelyhez a szerző novellái tökéletes alapanyagok.

Ebben a társadalmi paradigmában élők körében a limitált lehetőségek, kitörési pontok „öröklődnek” gyermekeikre is. A szegény családból származó gyerekek rögtön az iskolába kerüléssel találkozhatnak azzal a lemaradással, ami már a középosztályhoz tartozó szülők gyermekeivel szemben is van, nem beszélve a felső tízezerben születettekről. A magyarországi közoktatás még nem tart azon a szinten, hogy tudja kezelni ezeket a különbségeket és valamiféle felzárkóztatást tudjon biztosítani a gyerekek számára. Azokat a stratégiákat, amik szükségesek az életben az előrehaladáshoz, szintúgy az otthoni környezetből hozzák, amik az adott cél eléréséhez nem adekvátak.

Ennek a rétegnek jó ismerője volt Tar Sándor. Részekre tudta bontani a kudarc és a szegénység elemeit, meg tudta határozni az okokat, és ami a legfontosabb, remek írásmóddal novellákba tudta ezt önteni. Olyanról írt, amit ismert és át is élt.

A mi utcánk című novelláskötet egy mikrotársadalmat mutat be, amely egy elszegényedett falu még elszegényedettebb szélén helyezkedik el, a Görbe utcában. Az emberek élete ismétlődő, kívülről szemlélve végtelenül elkeserítő. A történet Vida Bácsi novellájával nyit, ahol is kapunk egy képet a mű helyszínéről és arról, hogy Tar Sándor miként mutatja be az olvasó számára a történetet, ami voltaképp egy ismertető. Egy ismertető a „legalján” élő emberek életéről. A mű nem akar egy pillanatra sem pozitív lenni, nem célja az, hogy olyat mutasson be, ami esetleg jó ezeknek az embereknek az életében.

Az író szinte dokumentál, mintha úgy írta volna a művét, hogy járta a falut és éppen, ami a szeme előtt történt, úgy jegyzetelte volna. Ez nem is áll oly távol az igazságtól. Radnóti Sándor szerint „Tar Sándor szépprózája összefonódik a szociográfiával.” Annak az egyszerű fogalmazási módszernek volt a híve, amivel a legérthetőbben tudta bemutatni, érzékeltetni az elszegényedettek életét. A saját élete is anyagot biztosított az általa megírt műveknek. A debreceni születésű Tar Sándor, kisebb ellentmondásként tudott gyári munkásból, a huszadik század utolsó harmadában, az egyik legjelentősebb íróvá válni hazánkban (a szocializmus megszűnése után besúgó tevékenysége miatt azonban kikerült a magyar irodalmi kánonból). Szinte tökéletes pontossággal mutatja be a rendszerváltás előtti, majd a  szélsőséges átalakulást megélő szegények mindennapjait.

Az 1995-ben megjelent A mi utcánk című kötet az összes ezelőtt írt művénél realisztikusabban, naturalistábban mutatta be azt a bódítószer nélkül kibírhatatlan életet. A történet szereplői próbálnak egyik napról a másikra jutni, és túllépni azon az érzésen, hogy a remény egy szebb jövőért is csak egy nagyon távoli álom számukra:

„Nincs is más a teremben, csak a Mérő Lajos búslakodik az ablaknál, kifelé néz, az arca zavart, bánatos. Pedig már leülhetne, ilyen állapotban máskor már ülni szokott. Az ablak is, a függöny is piszkos, Esztikét éppen az bosszantja, hogy Lajos az ajtón is nézhetne kifelé, attól sem folyna ki a szeme, az nagyobb, és nincs előtte semmi. Lajos nem szól bele a társalgásba, megvan neki a maga baja, míg kettesben voltak Esztikével, megpendítette neki egy közösülés lehetőségét, az ő házában, tisztán egészségügyi alapon.”  (A mi utcánk)

A faluban élő férfiaknak a munkanélküliséggel együtt járt az, hogy nincs mivel eltölteni a napjaikat, ezért a végtelennek tűnő szabadidő, és az ebből fakadó lelki elszegényedés miatt az élethez szükséges morál „javítására” nem maradt más választás számukra, mint az alkohol. A lassú halál (testileg és szellemileg egyaránt), annak a szörnyű sorsnak az elhomályosítására, amiben léteznek napról napra. Vajon milyen öröme maradhat így egy embernek, ha sem munkája, sem munkából fakadó boldogsága nincs? Képtelen egészséges családi életet kialakítani, ugyanis nem képes biztos egzisztenciát felmutatni. Erre a kérdésre maga Tar Sándor adta meg a választ, egy a 2000-es évek elején készült interjúban:

„Most jövök a pszichológusnőtől, aki itt bent kezel. Arra biztat, hogy próbáljak pozitív dolgokra gondolni. Ez a terápia lényege. Egyet mondjon, válaszoltam, és én rendkívül hálás leszek, és megígérem, hogy onnantól egyfolytában arra gondolok. Egyetlenegy apró pozitívumot, amikor a legjobb barátomat elárultam, amikor a bátyámat agyonverték, amikor alkoholista vagyok, amikor kiütötték a tollat a kezemből, amikor vége a pályámnak, amikor esélyem sincs arra, hogy megéljek, ha innen egyszer kikerülök. Erre persze elhallgatott. Az egyik délelőtti csoporton is elegem lett abból, hogy folytonosan azt kérdezi a terapeuta tőlünk: “Miért iszik?” Nézze, doktornő, válaszoltam, a magunkfajta embereknek két örömforrás van az életében: a szesz és a szex. Ennyink maradt. A szesz is drága, de azt legalább nem kell elvinni moziba, fodrászhoz. Ezért iszunk, kezicsókolom. Foglalkozás után a többiek hosszan veregették a vállamat, milyen jól megfogalmaztam a lényeget. Még szép, gondoltam, mégiscsak író voltam valaha.” 

A nyilatkozata jól mutatja a szerző magáról alkotott képét, a minimálisra szűkített örömforrási lehetőségek palettáját (szex és szesz), valamint azt, hogy ha az élete már itt tart az embernek, onnan nem nagyon van kiút, és ez a személyiséget is tönkreteszi. Mérő Lajos is csak a szokásos útját tette meg otthonától a presszóig, ahol a szokásos ürességbe elmerülhet az alkoholista ember. Menekülni próbál egy olyan világba, ahol tompíthatja a fájdalmait. A fájdalmait, ami részben önhibáján kívül érték el őt. Azt az űrt töltheti ki pár itallal, amit egy munkahely, egy feleség, egy gyerek, egy hobbi tölt be egy átlagos ember életében. Ebbe a helyzetbe tud humort csempészni Tar Sándor, azzal, hogy az ablaknál búslakodó Mérő Lajosról állítja, hogy „ilyen” állapotában már ülő pozícióban szokott tölteni. Továbbá Esztikét az nem hagyja nyugodni, hogy az ittas férfi miért az ablakon át néz ki, ami előtt ott a függöny, és nem az ajtón, ami nyitva áll? Nonszensz a felháborodás oka, és pont ez, ami nevetségessé teszi azt.

Mi is történt ezeknek az embereknek az életével a rendszerváltáskor? Mit jelent az, hogy kizökkent a világ a helyéről számukra? Deczki Sarolta gondolatmenetén érdemes haladni, amikor is azt mondja, hogy a szintagmának először mindkét részét külön vizsgálni kell, hogy megérthessük az egészet egyben.

A világ az egyén saját világát, valamint a végtelen univerzumot is jelölheti. Akármelyik értelemben is beszélünk róla, egy adott személy által körülírható helyről beszélünk. Van egy határa a képzeletünknek, amivel megszabjuk a végpontjait a minket körülvevő világnak. Ez a világ természetesen tud tágulni és szűkülni egyaránt a tapasztalataink alapján. Ez a világ tehát mindenki számára személyre szabott. Sajátosak benne a szokások, törvények és mindezekhez tartozik egy viszonyítási pont is, ez lesz az, ami specifikálja ezeket a sajátosságokat. A világgal tehát személyes viszonyt ápolunk, hisz benne élünk és ebben a rendszerben másokkal együtt. Ez a világ tehát egy közös világ, amit az idők kezdete óta szubjektivitás vesz körül. Egy nyitott struktúra, amely folyamatos változásban van, amelyben azonban  vannak törvény- és szabályszerűségek. Van egy bizonyos ismétlődősége, amelyben a múltban megtörtént események miatt kialakul egy norma. A tapasztalataink elvárásokat állítanak elénk, legyen szó az időjárásról, a busz érkezéséről vagy a nagymamánk halászléjének állagáról. „A világ tipikája jelenti azt a normatív keretet, mely kijelöli, hogy mi számít valószínűnek, normálisnak és az erre épülő gyakorlatok szerint normatívnak egy bizonyos életvilágban.” (Deczki Sarolta)

A kizökkenés tehát ennek a normának a felbomlása kell, hogy legyen. Ebben a sorozatosságban, harmóniában létrejön egy törés, ami felborítja az addigi rendet. Az élethez, és annak helyes működéséhez kialakít minden ember saját maga számára, egy személyre szabott stratégiát. Ezek a stratégiák fontos építőelemei a személyiségünknek. Abban az esetben, ha itt a törés bekövetkezik, annak komoly hatása van az életünk minden területére, de ami a legdrasztikusabb, a személyiségünkre is. Identitásválság jön létre. Hirtelen változások. Az ilyen negatív irányú változások egy normálisan működő társadalmat is alapjaiban tudnak megbolygatni, tehát Deczki Sarolta szerint „Családok esnek szét, testi és lelki nyavalyák rontanak, és nem találja a helyét a népség ifjúsága.” 

Képek forrása: http://www.tarsandor.hu/