Felajánlom a duzzogást

Írta: Ábrahám Erika

Kávé vagy bor. A húsnak annyi, akciós volt a karaj, hatalmas szelet rántott húsokkal ettük át magunkat böjt havába. Napokig nyűglődtem, mi legyen az idei lemondásom. A kávé az ébredéshez kell, a bor az elalváshoz, a csoki nem nagy ügy, az olyan öröm meg, amiben amúgy is szűkölködik az ember, az, ugye, mégsem ér. Diéta kilőve, de mi lenne, gondoltam, ha mégis tisztogatnék valahogy, mondjuk minden nap kidobnék valami korábban fontos tárgyat, vagy elköszönnék valakitől, aki nem érdemel meg. Hogy hagyjuk a csalánteát, a napüdvözletet, a csikungot, vagy a Fibonacci-számsor szerint növekvő számú felülést reggelente, ez mind erőtlen. Mi az a méreg, ami a leginkább felgyűlt bennem? Ekkor döntöttem el, hogy lemondok a duzzogásról.


Mi lenne, ha nem lennék megbántható? Ha lemondanék arról, hogy szeretteimet terror alatt tartva, megnyúlt arccal vonulok a házban, hogy csak a hátam látszik ki a mosogatóból, hogy erőnek erejével tartom fenn magam a sértettség ingatag létráin, hogy engesztelhetetlenül hallgatok. Az ember a gyomrában érzi az igazságot, utáltam magam, mint a szart, de már eldőlt, végig kell csinálni. Az első adandó megbántódási alkalommal nagy levegőt vettem, kiszakadtam a hallgatásból, hátulról, erővel lökve magam az újba, ahol aztán fájdalmasan rövid idő után azt tudtam mondani: megbántottál. És megbeszéltük, és működött. Felvillanyozódtam, hogy csak ennyi, megtáltosodtam, összeírtam a technikákat, volt koncepcióm, kiterveltem a pontos metódust, hogy a sértettség észlelése és kifejezése közötti idő felezésével hány hét alatt tudom az észrevehetetlenségig kicsinyre szűkíteni a reakcióidőt, olyan kicsire, amit már csak én érzékelek, és idővel bizonyára el is felejtek majd, és akkor megbánthatatlan leszek. Ez szép is volt így, aztán jöttek a kísértések, és ahogy az lenni szokott, az élettől végtelenül inkorrekt módon a dolgok mindig egyszerre történnek meg, barátnőm rám pirít, hogy rosszul öltözöm, a munkámban harcolnom kell az életteremért, a lány alig jár haza, és jobban áll neki a blúzom, amiben végre vonzónak éreztem magam, anya eladja a szülői házat, a férfi elmegy, egy másik meg nem ad magából annyit, amennyit kérek.
Jó lenne feltenni a kezem, bocs, ilyen vagyok, hogy ne bántódnék meg, amikor bántanak? És hiába tudom, hogy tanult viselkedésminta mentén játszom, hiába tudatosítom, milyen jó, hogy már a szarkazmus fázisában járok, hiába tartom jó visszajelzésnek, sőt örvendetesen megengedhetőnek a visszaeséseket, a kísértések csak egyre jönnek, mintha mindenki összeesküdött volna értem, aki szeret, és az is, aki ezen még gondolkodik – felnő és elhagy és meghal. Soká lesz húsvét.