Frida a vásznon

Írta: Bécsi Éva

Frida Kahlo nem mindennapi életére és nem mindennapi alkotásaira a műelemzők és kritikusok mellett a filmipar is felfigyelt.

Salma Hayek mint Frida Kahlo

Majd ötven év távlatából, 2002-ben a mexikói festőnő élete filmvászonra került. Frida Kahlo azon kevés nők közé tartozik, akiket a művészetben járatlan közönség is ismer. Ez nem botrányos képeinek, inkább ennek a 2002-ben debütáló filmnek köszönhető, amelyben Salma Hayek hihetetlen pontossággal keltette életre a mexikói festőnő alakját. Frida kétségtelenül jó karakter a mítoszteremtésre, hiszen könnyen felismerhető összenőtt szemöldökéről, mexikói népviseletéről, és jellegzetes stílusú képeiről, melyeken a naivitás miszticizmussal keveredik. Julie Taymor Frida című filmje (Miramax Films, 2002), remekül foglalja össze a festőnő életét és egész alkotói munkásságát.

Ha életrajzi filmről van szó, – és kiváltképp, ha a főhős festő – általában két megvalósítási út közül választanak a forgatókönyvírók és rendezőtársaik. Az egyik lehetséges irány az, ha a hangsúlyt az életrajzra, a magánéleti konfliktusokra és a társadalmi közegre helyezik, azonban így szükségszerűen kevés szerepet kap a festő művészete. A másik elképzelés sokkal több teret enged a képeknek, és mintegy megfordítva a dolgot, ezek világán keresztül láttatják a valós történetet.

A Frida alkotói olyan életrajzi filmet készítettek, amelyben legalább akkora szerepet kap a magánélet, mint a művészet, a kettő ugyanis itt elválaszthatatlanul egybeolvad. A már előbbi cikkekben említett Frida Kahlo fiatalon súlyos balesetet szenvedett, amely után egymást követték a rettenetesen fájdalmas beavatkozások. A testi sérülések és a kínzó fájdalom végigkísérik képeit, amelyek középpontjában legtöbbször önmaga áll. Az eleinte unaloműzésként kezdett festés egy idő után – nem mellesleg szerelme, művésztársa majd férje, Diego Rivera bátorítására – hivatássá vált. A Frida ezt a folyamatot kíséri végig, bepillantást engedve a képeket inspiráló magánéleti konfliktusokba, örömökbe és tragédiákba.

Alfred Molina (Diego) és Salma Hayek (Frida) 

A főszerepet játszó Salma Hayek élete egyik legjobb alakítását nyújtja a filmben. Olyan természetességgel olvad egybe a karakterrel, hogy ezáltal átélhetővé válik maga a történet. Mindezzel együtt a pozitív hőst középpontba helyező hollywoodi alkotások kedvelőinek csalódást okozhat a film, hiszen főszereplőnk meglehetősen disszonáns személyiség. Egyszer odaadó feleség, másszor bosszúálló némber, alkoholista művész és életteli asszony. Hayektől persze nem állnak messze az öntörvényű, független női karakterek, ám ebben az esetben – ki tudja, talán a fizikai változásnak köszönhetően – brillíroz. De a többi szereplő sem marad el tőle, a Riverát megformáló Alfred Molina, vagy az apa szerepében feltűnő Roger Rees is kitűnően alakít. S bár a mozit többek között Antonio Banderas nevével reklámozták, ne legyenek illúzióink, egy röpke pillanatra tűnik csak föl, ahogy a Nelson Rockefellert játszó Edward Norton is.

Egy festői életmű bemutatásánál magától értetődően a vizualitás áll a középpontban. Ki is használja ezt a film, aminek világán belüli reális jelenetek közé időnként elképzelt jelenetek – csontvázak megjelenése Frida műtéte közben, Rivera mint King Kong- és a festmény-fenoménok, valamint a realitás határán táncoló képsorok vegyülnek. Ezek mindig  jókor és jó helyen törik meg a cselekményt, kicsit kár, hogy nincs belőlük több, hiszen egy-egy ilyen apró epizód ezerszer többet elmond a festőnő külvilághoz való viszonyáról, mint a klasszikus, dialogikus jelenetek, ahogy a mellé rendelt sokatmondóan érzelmes, Elliot Goldenthal által szerzett; és ezzel az Oscar-díjjal jutalmazott zene.