Hekl Krisztina prózája: Metamorfózis

unnamed

(1976, Mór) Író; publikációi többek között: Ambroozia, Irodalmi Jelen, Spanyolnátha, Apokrif, A Vörös Postakocsi Online. Első önálló kötete (az AmbrooBook gondozásában): Szabadulójáték.

 

Hekl Krisztina
Metamorfózis

Folyton zabál, pedig nem szabad. Most éppen pisztáciát. A lánya töri meg a magvakat, ő várja az újabb szemeket. Zörög a piros zacskó. A fia megkérdi, hogy hosszú kávé legyen vagy krém capuccino, az utóbbit választja, a fiú kimegy, visszajön három pohárral. A pisztáciát leöblíti tejeskávéval, néhány szem mandarint pucol. A sárga lé végigcsorog az állán, a fehér paplanra csöpög. A lánya törülközőt kerít, megtörli anyja arcát és kezét. Kérdi tőle, hogy segítsen-e fürödni. A cigányasszony nemet int. A haja boglyas, mint az ördögszekér. Egy hete nem fürdött. Mindannyian tudjuk, akik vele egy szobában vagyunk.

Amíg a jelenet zajlik, üzeneteket váltok a telefonomon. Páran érdeklődnek a hogylétemről, együttérzésüket fejezik ki, és biztatnak, tartsak ki, mihamarabb gyógyuljak meg. Távpuszit küldenek, és energiát.

Hatan lakjuk a sárgára festett kórtermet, hat fehér kórházi ágy, éjjeliszekrény, középen furcsa, háromlábú asztal, állványon függő infúziós palackok, katéterzsák, bordó vizelet. Két idős nyugdíjas néni abban a sorban, ahol én is fekszem. Egyikük néma, a másik folyton beszél, nem működik a feje fölötti nővérhívó gomb, engem kér, hogy jelezzek. Hiába nyomom a piros billenőkapcsolót, a nővérke nem jön. Kimegyek a folyosóra, a pulthoz, a néni ismét rosszul van. Az ügyeletes haragszik rám. A velem szemközt fekvő cigányasszony is. Nem hagyjuk őt aludni. Nem beszél sokat, inkább csak nyög a fájdalomtól. Minden nap, miután elmentek a gyerekei és megette az összes nassolnivalót, amit hoztak. A lila thermodobozban érkező kórházi ebéd nem kell neki, a reggelit is csak ímmel-ámmal fogyasztja. Kilenckor egy vastag szelet párizsi, karika uborka, apró tégely margarin, két zsemle. Az egyiket el kell rakni estére, több nem jár. Becsomagoljuk a kis szalvétába. A cigányasszony kidobja a kukába, szikkadtan már nem jó, különben is, hozzá mindennap járnak, illik mindent megenni, amit a gyerekeitől kapott.

Hozzánk nem járnak mindennap. Ez a fertőző osztály. Ha érkezik is valaki, nem jön be a szobába, hanem kimegy a folyosó végében lévő társalkodóba, leül a barna viaszosvászonnal fedett asztal mellé, a fotel csücskére. Nincs ölelés. Igyekszik nem érintkezni a tárgyakkal, vagy velünk, és a végén, a liftbe lépve, mikor már azt hiszi, nem látjuk, gyorsan bekeni a kezét antibakteriális szerrel.  Az én látogatóm a száját is bekente vele, mert véletlenül adott egy puszit.

A cigányasszony fia harminc lehet, mindig négy órakor érkezik, és estig marad. Jó az arcára nézni, mediterrán. Lopva fürkészem őt, a könyvem lapjai mögül, vagy csak a hangját hallgatom, hogy ne legyen feltűnő. Választékosan beszél. Ruhája diszkrét, jó szabású.  Ölbe kapja édesanyját, és felemeli a magasba, amíg a nővérek kicserélik alatta az összepiszkított lepedőt. Nincs semmi baj, anya, bárkivel előfordulhat. A fiút elkíséri a húga is. Ő gondoskodik a bőséges ennivalóról és a hálapénzről.

A vasárnap is ugyanolyan, mint a többi. Kora reggel lámpagyújtás, vérvétel, hőmérőzés, infúzió, gyógyszerek, fél nyolcas vizit. A fiatal orvos doktorbácsisan viselkedik. Ezt tessék szépen mind meginni, különben nem tudjuk megvizsgálni, simogatja meg a cigányasszony karját, és letesz az éjjeli szekrényére öt keserűvizes palackot. Délben, amikor az orvos visszajön, megdicséri az asszonyt, nagyon ügyes volt. Nem tudja, hogy a palackok tartalmát kiöntötte a lefolyóba.

Ebéd után, a csendespihenő alatt látom, hogy lekászálódik az ágyról. Az éjjeliszekrény fémajtaja nyikorogva nyílik. Neszesszert, és tiszta ruhát vesz elő. Lábára húzza a papucsot, kicsoszog a fürdőszobába. Behúzza maga mögött az ajtót. Hallani lehet, ahogy a kis hokedlit a zuhanytálcára húzza, és vizet ereszt. Sokáig fürdik. Félóra múlva kilép az ajtón. Testhez simuló bársonynadrág, hosszú póló, akár egy karcsú, fekete macska. Felmászik az ágya közepére, a törülközőt leveszi a fejéről. Maga elé tart egy ezüstszínű tükröt, fésűvel kibontja a haját. Hosszú, fényes, a háta közepéig ér.

Aznap elmaradnak a gyerekei. Délután ötkor alacsony cigányember lép be az ajtón. Kezébe veszi a kalapját és leül az ágy melletti kisszékre. Nem szól semmit, csak nézi a feleségét és sír.