Egy felépülés módozatai – Nagy Hajnal Csilla: miért félünk az őrültektől

Írta: Fenyő Dániel

Nagy Hajnal Csilla első, tavaly megjelent kötete Gužák Klaudia képeivel kiegészülve nagyon izgalmasan mutatja be, hogy milyen lehetőségek állnak rendelkezésre egy téveszméktől és tagadásoktól terhelt emlékezet és identitás újrakonstruálásához.

Nagy Hajnal Csilla

A ciklusokon kívül álló első – és egyben címadó – vers determinálja a beszélő gondolkodásmódját az Én meghatározásáról.   Az önmagáról való elmélkedés előkészületének aktusát megjelenítő szövegben a beszélő elhatárolódik saját identitásától, szelfen kívülivé válik. Akarata („végül csak akarsz de már csak/ ülsz”), valamint a külvilág, és annak belső észlelésének képessége („te nem érzed a fájdalmat vagy/ ha már itt tartunk/ tegyük hozzá/ az érintést sem.”) eltűnik, ezáltal teremtődve meg a kötet későbbi szövegeinek kiindulási tere („Mindig/ te leszel a/ saját fejébe zárt lány”), amely zártságával a visszaemlékezés által az újbóli identifikálás aktusát előlegezi meg.

Az Én ciklusokban szereplő versek gyakran élnek az álom verstérként való felhasználásával, ám ezen absztrakciókat, vágyakat a záróvers felszámolja. Az Az is igaz révén a beszélő kilép pszeudorealitásából, és tudatosítja az önmaga által kreált világ viszonylagosságát:

Hogy azokkal a bizonyos
hazugságokkal én valójában
nem is a mások, hanem a
saját szememben
szeretnék
érdekessé válni.

A Te ciklusban a visszaemlékezés, valamint az emlékek újrakonstruálásának aktusa játszódik le.  A rapszodikus, ám idilli, népmesei elemeket tartalmazó Krónikák erre egy kitűnő példa. A dialogizáló szöveg kezdeti könnyed, vidám hangulata („tudtad hogy pont annyi szeplőd van/ mint ahány hete boldogok vagyunk?”) az emlékkép realizálása révén szétfoszlik („Nem voltak szeplőid.”), így a népmesei karakter lényegisége, valamint az Énnel való kapcsolata is kérdésessé válik. A ciklusban a Te leginkább passzív, bizonytalan elemként van jelen („Talán te írod nekem,/ talán én írom neked.”), aki az Én önmagáról való gondolkodásának, az állítástétel lehetőségének eszközeként funkcionál, így fejezve ki az emlékek, valamint az identitás újrakonstruálásának nehézségeit.

Az Ő ciklus központjában az apa hiánya mentén artikulálódott emlékezés áll. A veszteség és annak feldolgozása, feldolgozhatatlansága, valamint a tárgyakból való emlékezetépítés az Én mellett az Ént körülvevő családra is érvényes, mint az A Zelman-kép alában: „mert amikor elmegy a festmény mellett…olyan mély sóhajjal megy ki utána….hogy elhervad tőle/ a szoba levendulaillata”.  A veszteség elfogadására a Párhuzamos világ című szöveg sikertelen, tagadó jellegű feldolgozása („Van egy párhuzamos világ,/ ahol apám sohasem hűlt ki.”) után csak a záróvers ad megfelelő megoldást, ami azonban az előző ciklusokkal ellentétben nem a materialitás, hanem – és ezzel előre vetítve a következő ciklust – az isteni világ szintjén.

Az Isten ciklus központjában ugyanúgy az önidentifikáció áll, amely ezen a szinten Isten keresésén, valamint az Én Istenhez való viszonyán keresztül zajlik. Isten antropomorfizálódása következtében nem egy önálló individuumként, helyette plurálisan, adott helyzetekben adott egyéneken keresztül megnyilvánuló entitásként artikulálódik, akinek szerepe az Én identitásának újrakonstruálásában a veszteségek feldolgozása után okafogyottá válik („jól van látlak de/ mit segít ez most már rajtam?”).

Az identitáskonstrukció lehetőségeit foglalja össze a Kötőszavak ciklus.  Ezt erősíti – és indokolja a cikluscímet is – a számozott versek kezdetén a vagy kötőszó. Az utolsó szöveg azonban felszámolja ezeket a lehetőségeket, mivel banalitásával irónia tárgyává teszi az Én meghatározására való törekvést („Ha valamelyikünk olyat mondana,/ aminek úgymond értelme van,/ egy szelet hús és néhány uborka közé sütjük.”).

Az utolsó egység nem feltétlenül tartozik az előbbi ciklusokhoz, azonban a kötet egészére érvényes olvasási módot ad. A szövegek összességében a múltat feldolgozó terápia elemeiként funkcionálnak, az Utóirat: lomtalanítás pedig egyfajta reflexió az Én által konstruált fiktív emlékezet felszámolásának folyamatára. Az utolsó sorok azonban kérdésessé teszik, hogy mennyire érdemes megfosztani az Ént az önmaga által kreált emlékezettől, hiszen így lényegében saját identitása szűnik meg:

Belőlem itt már láthatjuk semmi sincs
belőled viszont semmi sem tűnt el.
Mondhatnám hogy ez gond de
nem akarom.

Magamtól mindig sokkal
szívesebben fogok megszabadulni mint
tetőled*.