Profi író, amatőr természetbúvár – a Gerald Durrell-jelenség

Írta: Kocsis Marcell

Vagy pont fordítva? Az igazság az, hogy Gerald Durrell kiérdemelte a világ legelhivatottabb zoológusa, és legszórakoztatóbb írója címet. És szerette a nőket. És szerette a brandyt tejjel.

geri

Kalandos élete sosem szűkölködött a fentebb említett passziókban, azonban természetesen nem ezekkel érdemelte ki, hogy első szobrát a Miskolci Vadasparkban leplezzék le. Kevés ember tett többet Durrell-nél a bioszféra megőrzéséért és a veszélyeztetett állatok megóvásáért. Aki a tengereknek Jacques Cousteau kapitányt jelentette, az a szárazföldnek Gerald Durrell-t.

Minden történet kezdődik valahol. Gerald Durrell-é a vadregényes kiplingi Indiában: illő hely egy természetbúvár szülőföldjének. Bár szülei a ködös Brit-szigetekről származnak, édesapját a gyarmatokra szólította a kötelesség, ugyanis útépítő mérnökként dolgozott a még fejletlen szubkontinensen. Az első állatokkal kapcsolatos anekdoták ide kötik: kétesztendős kisgyermekként egy futó zápor után közelebbi ismeretséget kötött pár arra járó csigával, természetesen dajkája legnagyobb örömére.

Az indiai idillnek 1928-ban szakadt vége. Édesapja meghalt, a családnak pedig a kötélidegzetű Mama vezetésével vissza kellett költöznie Angliába. Szüksége is volt a családfővé vált édesanyának a kifogyhatatlan türelemre; Lawrence már ebben az időben különc íróként viselkedett, Leslie fegyvereket gyűjtött, Margo a kamaszlányok klasszikus illusztrációja, és ott volt a legkisebb Gerald, aki mindenkit kiborított állatgyűjtő szenvedélyével.

“Ez a baj ebben a házban – csattant fel Larry. – Itt senki se számol! És mielőtt észbe kapna az ember, térdig jár az állatokban. Olyan az egész, mintha megismétlődne a Teremtés, csak még rosszabbul. Egy bagolyból egész hadosztály támad, mire észbe kap az ember, a szobák valamennyi zugában szexőrült galambok tombolnak, a lakás dugig szárnyasokkal, mint egy madárkereskedés, nem is szólva a kígyókról, a békákról, az apró halakról, amelyeken Machbeth boszorkányai évekig megélhetnének.”- fakad ki Larry

(Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták)

A családi perpatvarnak egy költözés hivatott véget vetni. 1935-ben a legendás Korfura költöztek. Ez az a mediterrán Paradicsom, ahol Gerald élethosszig tartó házasságot kötött az állatokkal.  Theodore Stephanides, első mestere is itt talált rá. Később három kiváló regényben örökítette meg családja kalandjait a bohókás korfuiak között: Családom és egyéb állatfajták, Vadak madarak, rokonok, és az Istenek kertje szól életének talán legfontosabb négy évéről.

„Fokozatosan ránk borult a sziget varázsa, finoman és tapadón, mint a hímpor. Minden nap oly nyugodt volt, oly időtlen, hogy az ember csak azt kívánta, soha ne érjen véget. De azután lehámlott az éj sötét héja, és újabb nap várt ránk, fényes és tarka, mint a matrica, és egy kicsit épp oly valószínűtlen.”

(Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták)

durfo

A Korfu-trilógiában keveredik a majdnem obszcenitásba hajló vaskos és az egészen leheletfinom humor; sosem öncélúan, hanem a szárnyait próbálgató természetbúvár történetén keresztül tálalva. A családi anekdotákat a sziget élővilágának érzékletes leírása szakítja meg rendszeresen: bepillanthatunk a rózsabogarak és ganajtúrók titkos életébe, vagy együtt futhatunk Roger kutyával a teknős lakta dombok között. Ez a két összetevő teszi lehetővé, hogy szinte bárki örömét lelje ezekben az írásokban, amik szórakoztató voltukon túl szépirodalmi igényű alkotások.

A második világháború előszelei szétfújták a családot. Ki erre, ki arra tűnt el, hogy átvészelje a zűrzavaros időszakot. Gerald Durrell nem volt jó tanuló, sőt iskolákba sem nagyon járt (ahogy a korbeli családok egy része, régebbi tartalékokból, banki pénzekből élnek, nem kellett dolgozniuk; a gyerekek pedig meglehetősen nagy szabadság mellett magántanítókhoz jártak). Gerald állandóan legfőbb szenvedélyének, az állatok megfigyelésének szeretett volna hódolni. Karrierjét így foglalta össze Lawrence bátyja:

„Ez a gyerek nem normális, csigákat hord a zsebében!” (1931); „Ez a gyerek nem normális, skorpiókat tart a gyufásdobozban!” (1935) „Ez a kölyök nem normális, állatkereskedésbe megy dolgozni!” (1939) “Ez a kölyök nem normális, állatkerti ápoló akar lenni!” (1945) „Ez az ember nem normális, kígyók közt csatangol a dzsungelben!” (1952) „Ez az ember nem normális, állatkertet akar nyitni!” (1958) „Ez az ember nem normális. Ha meghívod magadhoz, sast telepít a borospincédbe!” (1967) „Ez az ember nem normális!” (1972)

(Gerald Durrell: A halak jelleme)

Rögös út árán, de végül szinte minden összejött Gerald-nak, amiről álmodott: a Föld egyik legprofibb állatbefogója lett, hatalmas expedíciókat vezetett távoli országokba, és saját állatkertet épített Jersey-szigetén. Munkásságát a szinte mellékesen megírt tucatnyi könyvből és az állatkertek által megvásárolt egzotikus állatokból fedezte. A zoológiának is bőven tudott újat mutatni: állatait csakis a legjobb körülmények között volt hajlandó szállítani és tartani, ezenkívül ő volt egyik leghevesebb szószólója az állatkertek pótolhatatlan felelősségének a kihalásra ítélt fajok megmentésében. Munkássága folytatására hozta létre a Durrell WildLife Conservation Trust nevű alapítványt, amely pótolhatatlan érdemeket szerzett a biológiai sokszínűség megőrzésében.

duri

Durrell magánélete legalább annyira mozgalmas volt, mint utazásai. Egész családjában nagy hagyománya volt az alkoholizálásnak, Gerald sok más ital között a tejes brandyt részesítette előnyben:

„Tegnap este használtam az orvosság és ma reggel is, de nincs javulás eddig. A köhögés csinál nekem kellemetlenség, ha erre tudsz orvosság, kérlek küldd el nekem a levél vivőjével. Azt hiszem, a whisky is fog segíteni, de még nem tudom biztosan. Ha van gined, kérlek küldjél. Ágyon fekszem. Jó barátod, a bafuti Fon”

(Gerald Durrell: Állatkert a pogyászomban)

Első felesége Jacqueline Sonia Wolfenden volt, akivel 1979-ben váltak el, többek között pont Durrell alkoholproblémái miatt. Még ebben az évben feleségül vette Lee McGeorge-t. Gerald nehéz természete és hóbortjai ellenére mindkét asszony méltó társa volt az állatok védelméért folytatott harcban. Durrell 1995-ben halt meg, májrák végzett vele. Magánéleti problémái ellenére maradandót alkotott az irodalomban és természettudományban egyaránt, így két idézettel búcsúzunk, ami jól mintázza Gerald Durrell bohémságát és írói stílusát.

„A család bement a házba, én pedig nekiláttam, hogy eltávolítsam a teknőst a verandáról. Bentről ingerült hangok szűrődtek ki.
– Azt hittem, megőrülök – mondta Leslie. – Itt fekszem, békésen olvasok, és egyszerre torkon ragad a bűz.
– Gusztustalan – mondta Margo. – Nem csoda, hogy Lugaretzia elájult.
– Legfőbb ideje, hogy új tanítót fogadjunk mellé – mondta Larry. – Öt percre kimégy a házból, és mire hazaérsz, a kölyök már Moby Dicket belezi az ámbituson.”

(Gerald Durrell: Vadak, madarak, rokonok)

„– Larry, drágám, légy szíves, ne hívj olyan embereket hozzánk, akiket nem is ismersz – mondta a mama. – Elég nehéz szórakoztatni azokat is, akiket ismersz, nemhogy még azokat is, akiket nem ismersz.
– Mi köze van a dologhoz annak, hogy ismerem-e őket? – kérdezte értetlenül Larry.
– Az, hogy ha ismered őket, legalább tudják, hogy mire számítsanak – mutatott rá a mama.
– Hogy mire számítsanak?! – kérdezte hidegen Larry. – Ha téged hall az ember, azt hiheti, azért hívtam meg őket, hogy valami gettóban lakjanak!
– Nem, nem, drágám, nem arra gondoltam – mondta a mama –, csak arról van szó, hogy ez a család ritkán látszik normálisnak. Én mindent megpróbálok, de úgy látszik, sehogy sem sikerül úgy élnünk, mint a többi embernek.”

(Gerald Durrell: Istenek kertje)