Hagyomány és újítás – Zsivány Egyes: Egy Star Wars történet

Írta: Szabó Dárió

A Zsivány Egyes Star Wars spin-off reprezentatív darabja annak, miként lehet hibátlanul beágyazódni egy már csúcsra járatott, évtizedek óta népszerű filmsorozat kontextusába, mindeközben pedig kiszolgálni az eltérő generációkat, valamint kiterjeszteni az élményvilágot is.

eyros

Előzetes kritikák, fogadtatás

A Baljós árnyak (The Phantom Menace, 1999) óta a legtöbb értekezés rendre minden soron következő SW filmet a pénzszerzés egy újabb, morálisan nem épp gusztusos formájának definiál. Ez alól a Zsivány Egyes sem volt kivétel (azt meg már csak halkan említeném, hogy minden filmet – nem titkoltan – a bevétel reményében gyártanak). A SW-mozik számos degradáló kritikával vannak illetve, melyeknek az előbb említett probléma szolgál gyökeréül. E kritikák tárgya ténylegesen sosem az adott film, mégis rengeteg olyan előítéletet indítványoz, amiből később zsíros sztereotípiák alakulnak ki. Ez pedig olyan, indulatokkal megspékelt szőrszálhasogatásokat fiadzik, melyeket az adott film már nem képes sarokba szorítani. A Zsivány Egyesnek ez mégis sikerült. A közvélemény úgy nyilatkozik a filmről, ahogy a New York Magazine tette: ,,A felvezetés feleslegesen zavaros, de ahogy az egész kinéz, az valami döbbenetes. A ,,miért” szó helyére a ,,wáó” kerül.”

A film

Elfogadhatónak tartom a lassú kezdés kifogásolását. Ízlésvilág válogatja, viszont látok koncepciót abban a szerkesztésben, ahogy Gareth Edwards (a rendező) és csapata komponált. Jyn Erso (Felicity Jones) függetlennek aposztrofálja önmagát, mégis egykettőre csatlakozik a Lázadókhoz, ami nem elég hiteles, ha nem tájékoztatnak minket előtte, hogy mély és komoly sérelmei vannak a Birodalommal szemben, hiszen édesanyját megölték, édesapját elrabolták. Ezenkívül a film legmerészebb és legzseniálisabb húzását is rögtön az elején kicsomagolják, mely szerint Cassian Andor (Diego Luna) és a Lázadók – a Birodalomhoz hasonlóan – mérlegelés nélkül képesek életek árán is érvényesíteni az akaratukat. Ez alapjaiban képes megbontani a frakciómodellt: a Lázadók és a Birodalom közti határozott vonal elmosódik, jó és rossz különbsége lényegében megszűnik létezni a galaxisban, ami a különben is komor, sötét narratívát még inkább elfeketíti.

eyrek

Ennek tükrében az Egy új remény (A New Hope, 1977), A Birodalom visszavág (The Empire Strikes Back, 1980) és A jedi visszatér (Return of the Jedi, 1983) számos, kevésbé kibontott információfoszlánya más megvilágításba kerül. Joggal érezhetjük azt, hogy anno – az eredeti trilógiában – valamit elhallgattak. Másrészt a film hajrája kifulladásig pörgeti az eseményeket – és azzal együtt a nézőt is –, ennek csak akkor lehetett jól érzékelhető tétje, ha van kontraszt, szóval nem állítanám, hogy önkényes időhúzás volt, amit a mozi elején kaptunk.

Ez az űreposz hanyagolja a személyes drámák elnagyolt megjelenítését, kerüli a kínos és giccses dialógusokat (amiket A klónok támadása (Attack of the Clones, 2002) indokolatlanul maximumra futtatott). A történetvezetés egyszerű, mégis hatásos. Gareth Edwards és csapata kizárólag az izgalomfaktorra épített. A készítők elfogadták, hogy egy olyan filmet kell leforgatniuk, melynek a fináléját már mindenki jól ismeri. A produkció nem akar több lenni annál, mint ami. Ez adja az események lendületét, ettől nincs izzadtságszaga.

A munkadarab minden egyes apró részletével maga az utalás. Néhány motívumát és hivatkozását mindenképp említeném. A már jól megszokott családtörténeti szervezőelemet Galen (Mads Mikkelsen) és Jyn Erso köteléke tartja. Felbukkan egy pillanatra R2-D2 és C-3PO (Jimmy Vee, Anthony Daniels) – eddig minden egyes SW filmben szereplő, ikonikus karakterek. Említhető a Tatooine sivatagos világát felelevenítő új bolygó, a Jedha (ami – a Lucasfilm közleménye szerint – az első erőhasználó civilizáció otthona volt, a jedik szent bolygója, ami a Jedi Rend szétverése után zarándokhellyé vált mindazok számára, akik még hittek az Erőben és útmutatást vártak).

eyres

Obi-Wan Kenobi mesterre jutott egy röpke, üdítő utalás, és ha már itt tartunk, az előzménytrilógiákban feltűnő Bail Organa (Jimmy Smits) számára is akadt pár perc. Az egyik pilóta jelzése Vörös Ötös volt, ő meghal a scarifi csatában, később (a IV. epizódban) Luke kapja meg a Vörös Ötös kódot. Számomra kedves, hogy végre szó esett a kristályokról, melyek a jedik fénykardját teszik működőképessé – élőszereplős filmben ez volt az első alkalom, hogy említésre kerültek. A Tantive IV hófehér belső tere pedig közvetlenül kapcsolja a Zsivány Egyest az Egy új reményhez, és a SW-őrület kezdeteihez.

Amikor megláttam Tarkin (Guy Henry [Peter Cushing]) és Leia (Ingvild Deila [Carrie Fisher]) CGI megvalósítását, sokakkal ellentétben sikerült fellélegeznem. A hasonmás használata idegen lett volna egy olyan filmvilágban, ami kultúránk szerves része lett.

A Disney valós és virtuális kelléktárból remek ízléssel merített. Így teremt elegáns és korszerű látványvilágot, emellett pedig gyönyörűen csatolja a Zsivány Egyest az Egy új remény vizuális miliőjéhez. (Persze, ebben a járművek, az öltözékek, a hangeffektek és a formanyelv is rengeteget asszisztál – a jelenetek nincsenek szétmetélve, a kamera sokat időzik egyhelyben vagy épp sokat mozog, a film ennek segítségével is szorosabb viszonyt ápol a IV. epizóddal.)

eyresk

Orson Krennic (Ben Mendelsohn) karaktere is kiváló húzás volt. A pozícióján keresztül a Birodalom komplett – már jól ismert – működése lemodellezhető. Eredetileg arról volt szó, hogy Darth Vader (Spencer Wilding, Daniel Naprous) végez majd vele, nem így történt. Vesztét a Halálcsillag okozta (a megszállottsága és becsvágya). Ezt az ironikus elemet hiba lett volna kihagyni.

Érdekesség, hogy a IV. részben, a film elején, a birodalmi tisztek egy konferenciateremben tárgyalnak (nem sokkal a scarifi csata után), ahol egy szék kivételével az összes foglalt. Valószínűsíthető, hogy az az üres szék inspirálta a forgatókönyvírókat (Tony Gilroy, Chris Weitz, Gary Whitta, John Knoll) Krennic igazgató megálmodására. Én egyébként úgy érzem, ezt a karaktert sikerült leginkább kidolgozniuk, és ehhez Ben Mendelsohn ideális partner volt: ha kell, fölényeskedő mocsok, önelégült vigyorral az arcán, máskor határozatlan és kiszolgáltatott, végeláthatatlan, jellegtelen tekintettel.

A szereplőket ebben a SW filmben ismerjük meg legkevésbé, szinte idegenek maradnak. Ez a történet viszont nem kívánta meg, hogy egy-egy végletekig kidolgozott, a szimpátiát kérdések nélkül elnyerő archetípus legyen kiállítva a kirakatba – olyat már sokszor láttunk, még a SW-mozikon belül is. Elsőre szokatlan lehet, hogy a néző nem tud stabil viszonyt kiépíteni egyik szereplővel sem. Azzal a közös céllal azonban, amit a Lázadók csoportja hordoz, már annál inkább. A filmvégi – már most klasszikussá vált – Vader-jelenet is némileg erre játszik (amellett, hogy mindnyájunk gyerekkorából sok mindent pótol, és még az előzménytrilógiából ismert fiatalkori énjére is emlékezetet, akitől a brutális tömegmészárlás nem állt távol). Amikor Darth Vader átkaszabolja magát a Tantive IV legénységén, senkit nem ismerünk a személyzetből. Mégis képesek vagyunk együtt félni velük, mert a közös céljukat jól tudjuk, azon keresztül pedig ugyanúgy átélhető a szituációjuk – bár a rémület is számottevően tuningol. Már-már horrorisztikusak a körülmények: sötét, zárt, szűk tér és az egyre közeledő, dühös, természetfeletti erővel bíró Sith-nagyúr.

es

A Zsivány Egyes nem egy hőssel operál, hanem hétköznapi személyek csoportjával, akik – nagyot szakítva a hagyományokkal – nem ápolnak kapcsolatot az Erő anyagtalan dimenziójával, a film hőseinek kapacitását az adja, hogy együtt képesek mozogni és érvényesülni a közös motivációjuk révén. Az együttműködésük árán válnak hőssé mindnyájan, nem eleve elrendeltetett hősök. (A korábbi filmek analógiája sem állt annyira távol ettől, ott viszont az erőérzékenység volt a kapocs, a motivációk pedig elég gyakran eltértek, ami rendre kisebb kudarcokat is eredményezett a korrelációkban.)

John Williams örökségét sikerült hathatósan továbbgondolnia Michael Giacchino-nak: zenéje szinkronban van a filmmel, bátran nyúlt elődje darabjaihoz. Személyes kedvencem a Hope, ami részben a Vader-jelenetre lett konstruálva.

A IV. epizód felvezető szövegére ezentúl máshogy nézünk:

Javában dúl a polgárháború. Titkos támaszpontjukról a felkelők először hajtottak végre sikeres támadást a gonosz Galaktikus Birodalom ellen.

Az ütközet során hírszerzőik megkaparintották a Birodalom csodafegyverének titkos terveit. A Halálcsillag nevű harci űrállomás egy egész bolygó elpusztítására képes.

Leia hercegnő, nyomában a Birodalom ügynökeivel, hazafelé száguld csillaghajóján. Nála vannak a tervek, melyek megmenthetik népét, s így újra felvirradhat a galaxisban a szabadság…

Összességében úgy érzem, a Zsivány Egyesnek sikerült masszív jelentéssel és háttérrel megtölteni az Egy új reményt, ugyanakkor nincs alárendelt szerepe, önmagában is van funkciója a többi SW alkotás mellett. Egyedülálló ünnepi hangulatot kelt életre, melyen keresztül eltérő generációkkal egyenlő mértékben képes kommunikálni.

 

Képek: IMDb