Maklári Judit versei

Maklári Judit

 

Földitest

A szívnek van relatív és abszolút tompulata.
Relatív értelemben elmennék én a világ végére is.
Abszolút értelemben inkább itt foglak várni.
Én vagyok a szíved, te vagy a test többi vonala,
csak ezt nem tudod. Azt hiszed,
benned a nap, a hold és a csillagok
mindig világítanak,
egy hideg, kékszemű égbolt vagy.
Mindenki külső csodának feltételez,
pedig ez csak fizika a megfelelő hullámhosszon.

 

Töréspont

Átharapott torokkal vártad,
hátha vissza tudnád tekerni az időt.
Beledugnál egy ceruzát,
és mint egy szalagos magnókazettát,
csak pontatlanul egyszer előre, majd hátra,
mindig egy pillanattal arrébb tekered,
hátha elkapod azt a kriminális mozzanatot,
amikor csak annyit hallasz, hogy reccsen.

A nyakad a kazetta, a fogaim 6H-s ceruzák.
Ki törik el hamarabb?

 

Egy perccel később

Ott voltál teljes valóddal,
a szemed mégis csukva,
mellkasod behorpadt
köldököd körül fényes sávok,
szinte az aranymetszés szerint
szemnek tetszőn szabályos.
Térképszerű foltokba rendeződött
a nyomásnak ki nem tett területen
sorsod volt vonala mutatja,
merre nem kellett volna menned,
akkor talán most ágyban feküdnél.
Hosszanti sávban húzódva
feltárultak a mélységek,
bordák között sávozva
a már nem kattogó gépezet,
minek helyzete rég nem szabályos.
Sima, fénylő, tükröző felszíneken
meghasad az elképzelés
minden ösztönösen taszítóról.
Hiszen elviekben most vagyunk
szépek és fiatalok,
bennünk pumpál az életerő,
és mi mégis ide húzódunk.
Koponyádban van e még gondolat,
valami, amit megosztottál volna,
mikor még egy perccel tovább akartál élni?

 

Discontinuus kapillárisok

Bennünk a folyadékok össze-vissza
közlekednek
foltozott réseken át.
A lépembe úszol,
ott szétesel a vértestekkel
és a felszabaduló piros festék
bekeni az arcom,
amikor megharapod a számat.
Így inkább hallgattam.

Szétszeded az immunszerveim,
legyengülök,
támadsz,
én támadnék,
de csókot nyomsz a szemhéjamra,
és majd rólad álmodom,
miközben kifolysz
a lyuggatott ereimen keresztül.

 

Se velem

Te vagy a tej a kávéban.
A boldogság elköltözött nyugatra.
Valami ilyesmit mondtál tegnap.
Nem vagyunk mi elegen ehhez.
Most már fekete a csésze alja.
Elfogytál a napjaimból.
Borostyánnal fontál be,
úgy próbáltál eltakarni,
hogy senki ne lássa meg,
hogy lopjunk el a mézet
egymás állgödréből.
Pedig én egy aktatáskában
is elférnék miattad,
összecsomagolnám a csontjaim,
lemondanék minden izmomról.
Csak akarnod kell fogni
vékony bőröm,
nem lenne nehéz.
Otthagyhatsz a sarokban reggel,
este ugyanott foglak várni.
Veled szeretnék együtt porosodni.
Vagy szerettem volna.
Talán Te is szerettél volna,
ha nem szeretnéd azt,
hogy megkapj mindent,
amihez a sors engem
helyhiány miatt már
nem volt képes mellékelni.
Pedig az egész nem más,
mint egy mogyoróbarna aktatáska,
és egy mosatlan csésze.
Ennyi lenne a boldogság titka.

 

 

14046087_1163738017012468_1884549459025426034_n

 

1994-ben született Kisvárdán. A Debreceni Egyetem Általános Orvostudományi Karának hallgatója, a LÉK és a Debreceni Egyetem Irodalmi Kör tagja. Verseit lehozta a Zempléni Múzsa, a FÉLonline és az Amúgy online irodalmi folyóirat. A Medikus Lap cikkírója, előszeretettel élvezi a vörösbor antioxidáns hatását, a lelkivilágát labrador kutyákkal masszíroztatja.