A végtelenben összeérő egyenesek- Kaliforniai álom

Írta: Fenyő Dániel

Damien Chazelle 2014-ben megjelent Whiplash című filmjének sikere után nagy elvárásokkal kellett szembenéznie, amiket legújabb alkotása, a Kaliforniai álom (La La Land) talán még túl is szárnyalt. A téli időszak egyik legnépszerűbb filmje tarolt a Golden Globe-on, valamint a mozikban is.

kalfi

A történet alapjában véve egy tipikus hollywood-i románc. Sebastian (Ryan Gosling) és Mia (Emma Stone) egymásra találását, majd szétválását követhetjük két órán keresztül. A film nagy része a cselekmény szempontjából szinte érdektelen. Olyan, mintha egy nagyon hosszú – de pazarul ütemezett – prológust néznénk négy részre bontva. A karakterek a remek színészi játék ellenére is felületesek, kidolgozatlanok egészen az ötödik – ha úgy tetszik – fejezetig. Az ott megjelenő újbóli egymásra találás aktusa fogja össze és mélyíti el a filmben megjelenő zenei, képi szimbólumokat, valamint a szereplők érzelmi világát.

A Casablanca – gyakori emlegetésével – nagy figyelmet kap a filmben. Ez a vissza-visszatérő motívum azt implikálja, hogy az 1942-es románcban megjelenő viselkedésmintázatok a Kaliforniai álom főbb szereplőinek viselkedésmintázatát is erősen meghatározza.

MV5BOWMxZGMxNTgtYzljYS00OWNiLTk4MDYtMDA4ZWM4MzczMzkxXkEyXkFqcGdeQXVyNjYzNTI0NzU@._V1_

A Casablanca Rick-jének és Ilsa-jának kapcsolatát érdemes párhuzamba állítani a Kaliforniai álom szerelmespárjának viszonyával. Az együtt töltött idő megszűnése ott a történeti kontextus, a miliő következménye, Sebastian és Mia kapcsolata azonban az individuumok sorskeresése, önmegvalósítása miatt ér véget. Két független, domináns jellem rajzolódik ki, amelyek nem egymás alá-fölérendeltjei, komplementerei, egyszerűen két önálló személyiség, melyek közti kötelék a törekvéseik tisztelete és csodálata. Az ezek révén elért sikerek azonban pont az eltávolodást kényszerítik ki, így a két életút a cselekmény előrehaladtával egyre jobban elválik egymástól. Ez az elkülönülés azonban nagyon finoman jelenik meg. Az életszerű dialógusoknak és helyzeteknek köszönhetően az utolsó szakaszig nincs jelentős drámai fordulat, főleg az a kérdéskör jelenik meg a felszín alatt frusztrációt okozva, hogy meddig érdemes, megéri-e egyáltalán az álmainkat követni ahelyett, hogy azokat feladva viszonylag beláthatóbb időn belül biztos egzisztenciát építünk fel.

Az egész műre érvényes az elbizonytalanítás. A cselekmény a jelenben játszódik, azonban a ruhák és a kellékek egy része rájátszik az 1950-es évek világára. Ezt erősíti tovább, hogy a filmben gyakori helyszínként szereplő filmstúdió díszletei között elveszik a realitásérzék. Egymás mellett érzékelhetővé válik a pálmafás tengerpart és a hegyek közé ékelődő csillagvizsgáló. A film egyfajta „álomgyár az álomgyárban”.

MV5BY2E3YmVlMTYtZTQ2Ny00MjI3LWJhMWItYjZjYmUzMTMzMmVjXkEyXkFqcGdeQXVyNTY0MTkxMTg@._V1_SX1500_CR0,0,1500,999_AL_

Az idő és térbeli elidegenítés mellett nagyon gyakoriak a „félrehallások”. Bizonyos esetekben a főszereplők fizikai tulajdonságaival egyező karaktereket mutatnak, akiket éppen eljegyeznek, vagy házasodnak. Ezek a jelenetek ellensúlyozzák a két protagonista kapcsolatának romlását, így valamiféle ideális, alternatív valóság jelenik meg.

A film musical jellege az első jelenet kivételével nagyon szépen beleépül a cselekménybe. A párbeszédes és zenés-táncos részek között nincs éles cezúra, szinte észrevétlenül lép át a mű egyikbe-másikba, de a jazz folyamatosan jelen van kísérőelemként. A film kihasználja a muzikalitás legfontosabb előnyét, mégpedig azt, hogy a hallgatóra valahogy zsigeri szinten tud hatni. Ennek köszönhetően az utolsó jelenet képes valódi, gyomorszorító katarzist elérni.

Damien Chezelle legújabb filmje sokkal többet nyújtott, mint várták tőle. Képes volt az amerikai filmipar fénykorának hagyományait felhasználva újraértelmezni és újraértelmeztetni a musical műfaját, és megtisztítani a románc fogalmát minden ironikus tartalomtól, így hajtva főt az 1940-es évek Hollywood-ja előtt.

kk