Milbacher Dániel verse: Hirtelen

Milbacher Dániel
Hirtelen

Betoppansz, nagy dérrel-dúrral.
Avart hordó barna förgeteg.
Maradék, éles szívdarabkák acélozott
jelmezt öltenek. Tompa tüskék,
mintha köztünk nem is lenne más.

Nem fogom őrizni a szemedet!
Nem leszek sóbálvány a lelked
labirintusában. Szívesebben
lennék én te veled. Lennék
szellőd a nyári éjszakában.

Lennék kép, ha akarod, a falra
akaszthatsz, de nem ígérem,
hogy el nem tűnök hirtelen.
Lennék szádban tisztuló barackmag.
Tehetetlen, mindenre képtelen.

Ha úgy alakulna. Lennék gyümölcs,
nyár és szüret. Lennék friss
zamat, szádban olvadó.
Árnyas bús-nyári fűzfaliget.
Szélbe zölden bólintgató.

Akár színes képekkel álmodó
kisgyermek, kérdezhetném
akarsz-e velem játszani. De nem
szólok, csak nézlek némán,
semmit sem akarok elrontani.

Nem akarni, bármit tudni. Nem
dönteni semmit el. Közömbösnek
kéne lenni. Úgy tenni. De érdekel, hogy
miért van csönd. Csak egymás között:
–    Mit rejt el a pislogás?

 

14322786_10153764896436218_8469487564784427386_n

18 éves diák egy pécsi gimnáziumból, aki Kővágószőlősön él és rendszeresen szlemmel.