Madarat lehetne velük fogatni

Írta: Andrásfalvy Csenge

Dolgozatom témája Romain Rolland, francia író első világháborús kisregényének, a Pierre és Luce intenzív képisége, amely a háború borzalmait mutatja be.

romain_rolland-1914

A könyv 1918 telén játszódik Párizsban, a háború negyedik évében. A jövő elég kilátástalannak látszik a tizennyolc éves fiúk szemében, akiket nemsokára besoroznak. Közéjük tartozik Pierre is, egy átlagos, jó polgári családból való fiú, aki első látásra beleszeret Luce-be, egy bájos félproletár kislányba. A borzalmak közt ki vannak éhezve egy icipici boldogságra, – ahogy mondja a lány – és szerelmükben ezt meg is találják. Húsvét nagypéntekén, a németek támadása során, maga alá temeti őket egy lebombázott templom.

A szerző előszeretettel használ a természetből, főleg az állatvilágból vett képeket. Ezek közül is leggyakrabban a madár, a szárny, a repülés szimbóluma fordul elő.

Az egész regény önmagában egy paradoxon. Az ott játszódó események, az egész élet mind a háborúról szól, az hatja át a hétköznapokat, a gondolkodást, a levegőt. Ugyanakkor a háború egyenlő a halállal, ezáltal az élettel is. A mű tehát szükségszerűen nem végződhetne másképp, mint a pusztulással, mert ez egy önmagába záródó kör. Maga az élet vadállatként jelenik meg: „az élet vak, vadállati, lenyűgöző erői”. Tulajdonképpen egy természetes lényként ábrázolja az író, mely természetellenesen, életellenesen viselkedik: „ez a koca, ahogy ellik és fölzabálja malacait”. Ehhez hasonlóan maga az emberélet, az emberiség is állatokhoz hasonló. Rolland előszeretettel különböző csordaállatokkal azonosítja. Mielőtt ezt még kifejteném, úgy gondolom, fejlettségi sorrendben előbb meg kell említenem az ember lárvákhoz való hasonlatosságát. Többször előfordul, hogy földi létünket egy rovar kifejlődésével azonosítja, az emberit hozzá hasonlóvá teszi: „míg hozzá nem szokik testi mivoltához, s míg a báb be nem fejezte – lárvától rovarig – szorongató útját”. Pierre-ről mondja, hogy „gyötrődött az egyetemes gyötrelemtől; ezt még túlozta is magában, és megrokkant a kín terhe alatt: – mert ha az emberiség mégiscsak elbírja, csupán azért bírja el, mert cserzettebb a bőre, mint egy törékeny ifjú friss hártyája.”

Az emberiség, mint egy nagy állatcsorda – gondolatra visszatérve, Rolland „nyáj-gondolkodásról” beszél. Ez a „birkaszellem” mindenkire hatással van, senki nem lehet kivétel alóla: „hogyan gázolja le a gyönge lelkeket és akaratukat a nyáj könyörtelen törvénye”. A vágóhíd, mint a háború egyik metaforája is megjelenik: „Várva sorukat a vágóhídon, nézték, mi folyik, s ítéletet is mondtak róla, némán, ki-ki magának, némi megvetéssel és sok iróniával.” „Nyomorult jószág az ember.” – hangzik el Pierre szájából, s ebben benne van a tehetetlenség, a szánalom is, hogy ez ellen nem lehet mit tenni, ez így van rendjén. Ezzel szemben a következő: „a nemzetek buta kosokként egymásnak rontanak, egy szakadék fölött, melybe előbb-utóbb belezuhannak” vad, állati ösztönt feltételez, tudatos, gonosz szándékot azonban soha nem tulajdonít az emberi nemnek. Megjelenik a háború, mint egy külső, felettes erő, mely szabadon, a saját kénye-kedve szerint rendelkezik az emberi élettel. Luce ez ellen ágál: „Te éppúgy nem születtél arra, hogy embereket ölj vagy csonkíts a háborúban, ahogy én sem arra, hogy összeférceljem őket, mint a szerencsétlen lovakat szokták, ha fölhasadt a szügyük a bikaviadalom, hogy a következő vagdalkozáson is hasznukat vehessék.”.

Érdekes volt számomra megfigyelni azt a jelenséget, miszerint az összes madárral, repüléssel kapcsolatos kép mindig pozitív jelentést hordoz. Egy kivétel van, amikor a szimbólumot a háborúra alkalmazza. Ez azzal magyarázható, hogy a hadakozás ragadozó madárként jelenik meg, az pedig általában negatív előérzetű kép: „ezen a héten egy sötét szárny suhogott nehéz fenyegetéssel Ile-de-France fölött” Minden más alkalommal a repülés, a szárnyak pozitív jelentéstartalommal bírnak. A legjobb példa erre maga Pierre.

Ő egy alapvetően álmodozó, idealista lélek, „nem jár a földön”. Magányosan kering az emberek között, nincs célja, egy elveszett jellem: „őneki mindenben szárnyát szegte az örök semmiségérzés” és egyedül Luce-ben talál hazára: „ha nem is látja soha viszont, tudta, hogy van; hogy van és ő a fészek.” Nem sokkal ezelőtt, mielőtt rátalált volna erre a fészekre, írja Rolland: „mintha lelke homályában egy arany darázs éneke lengne… a magányos, meztelen szív a fészek melegéről álmodott”. Megismerkedésükkör válik Pierre igazán szabad madárrá, a lány ezt a különbséget látja gyermekkori arcképe és tizennyolc éves lénye között, amikor lefesti: „Kétségtelen, ha Luce ré merne nézni (és igenis, mer!) a mostani Pierre-re, olyan meghittséget, olyan gyermeki örömöt látna a szemében, amit a gyermekben hiába keres, mert a gyermeknek, ennek a bura alá zárt kis nyerspolgárnak a szeme: fény nélkül tengődő fogoly madár; s a fény csak aztán jött meg, ugye Luce?”

Pierre-hez hasonló bátyja, Philippe, aki négy évvel azelőtt hasonlóan gondolkodott és viselkedett, mint öccse: „Mindent otthagyott a kezdet ittas idealizmusában, mint egy tébolyult nagy madár, azzal a hősi és képtelen ábránddal vetve magát a levegőégbe, hogy csőrével és karmával véget vet a háborúnak, és visszaállítja a földön a béke uralmát. Azóta a nagy madár kétszer vagy háromszor is visszatért fészkébe, sajnos mindig egy kissé tépettebben.”

signature_romain_rolland

Ezzel szemben itt van Luce, a félproletár kislány, nehezebb családi és anyagi háttérrel, aki már ezért sem engedheti meg magának, hogy ne legyen földhözragadt. Harmadik találkozásukkor, egyben tényleges megismerkedésükkor is Luce fürge őzikeként jelenik meg: „Hóna alatt rajz-mappával, lefelé lépkedett a lépcsőn, akár egy őzike.” S nem sokkal később is: „De mire Pierre föllélegzett, már messze kopogtak a fürge őzike-léptek.” A lány tehát földhözragadtabb, úgy, mint gondolkodásában, úgy mozgásában is. Neki nincs olyan biztos anyagi háttere, neki magának is pénzt kell keresnie, és alantas munkát végeznie. Ezzel szemben sokkal optimistábban áll az élethez, gondtalanabb, mint a fiú. Az őz tehát a földön jár, de szökellve, légiesen. Mosolyának viszont már szárnya van: „(Pierre) egyszerre mintha egy elsuhanó galamb röpte súrolná: úgy érezte, egy mosoly rebben el rajta.” Bár a lány most inkább őzre hasonlít, ő is madárként kezdte, de a gondok megtörték: „Luce-nek gyerekkorában gyakran mondogatta édesanyja: kis vadludacska, úgy pottyant be a kéménye; ó! alaposan összetörte a szárnyát!” A lány a megélhetése érdekében fest, általában fekete-fehér fényképek alapján, és nagyon nagyvonalúan, eléggé összecsapottak a képei. Pierre-nek ez rosszul esik, mert nem tudja igazán megérteni Luce helyzetét, de egy idő után a lány igazodik barátja nemes érzelmeihez: „amióta Pierre-t ismerte, szerelme belelopta szívébe barátjának vonzalmait és ellenszenveit”.

Egymáshoz hasonlóvá válnak tehát, és ez a mű végén teljesedik ki, de az oda fele vezető úton is nyomon követhető. Meglátszik az egymáshoz intézett gesztusokban is; a teljesség igény nélkül ezek közül idézek néhányat: „kezük: mint két madár, közös fészekben összebújva”; „szájuk összeért, sebes madár-nyilamodással, riadtan és sietve, aztán szétrebbent”; „összehajolva, halkan csicseregtek”.

Luce anyáskodó, gondoskodó szerepe többször is megjelenik a mű során. Többek között abban, ahogyan szerelmét becézi: „Drága kis fiókám!” Mint már korábban említettem, szerelmük halálukkor teljesedik ki, addig mindketten nagy változáson mennek keresztül. Egyszer Luce megfogalmazza magának, hogy igazából nagyon különböznek egymástól, és a háború hozta őket össze, a közös boldogság-keresés. Tervezett nászuk előtt, húsvét nagypéntekén betérnek egy templomba. Itt szimbolikusan megtörténik az esküvőjük is: „A Saint-Gervais téren galambok röppentek föl a lábuk előtt.” – ahogy ugye esküvőkön szokás. Benn pedig esküt is tesznek: „Színed előtt, nagy Barátunk, magaménak fogadom őt – fiú a lányt, lány a fiút. – Te szívünkbe látsz: egyesíts minket!” Mikor pedig a templomra esik a bomba és Luce megérzi a veszélyt, „hevesen, hogy se félni, se szenvedni nem volt ideje közben, rádobta magát, hogy testével fedezze, mint kotlós a csibéit, Pierre-re, aki szemét lehunyva mosolygott a boldogságtól.” A fiú és a lány tehát az utolsó mondatokban, mint kotlós és csibéje jelenik meg, mint egy közös, köztes állapotként, földön járó madarakként. Természetesen itt is Luce-é az anyaszerep, ő inkább felnőtt, Pierre pedig gyerek marad az ábrándjaival.

A korábbi példákkal remélem sikerült egy rövid betekintést adnom Rolland regényébe. Igyekeztem egyedül a hasonlatai, metaforái által elemezni a művet, de a választott témám csak egy szelete az író gazdag nyelvezetének. Érdemes lenne ugyanezt végignézni a vízzel, vízfolyással kapcsolatban is, ugyanis olvasás közben azt vettem észre, hogy azok még elég gyakran előforduló képek és a víz, mint szimbólum, amúgy is tág jelentésmezővel bír.

20121116000821_a_la_gloire_de_larmee_francaise