Ami elment

Írta: Ábrahám Erika

Van egy kép, apám karján ülünk, két kislány, férfiölben, alattunk karszék, az a bizonyos, amit ’56 őszén csak késve szállított a Dohány utcai kárpitos, történelem-járta bútorok közé születtem. 1968. fer. 25. áll a kép hátulján anya kézírása, fél éves sem vagyok a megállított pillanatban, nővérem kicsivel több, mint kettő, apa negyvennégy. A képet anyám készítette, így voltunk négyen egy frissen kárpitozott világban. Ülünk, akár egy oltárképen, apa lesütött szemmel, karszéken nyugvó karjain mi ketten, kétfelől, arcunkat arcára emelve, megnyugtató szimmetria, padre col bambini, plusz anya mindent látó szeme az optika túloldalán, mintha így maradna minden, míg világ a világ.
A kép régóta két darabban van, tulajdon lányom szakított le a másik kettőről apám bal karjával, vállból, kicsi volt, unatkozott egy randevún, ami őt nem érdekelte, engem annál inkább, zavart, mit szépítsem, kezébe nyomtam a tárcámat, kipakolta, egy darabig elvolt vele.

Nagy bajban voltunk, apát a rák marta, engem a szégyen egy élethelyzet miatt, mindig minden egyszerre történik meg, hazamentem, nem szokott, most kijött hozzám a ház elé, valami banálisat mondott, nem emlékszem, csak a kép égett belém, ahogy áll megbocsátón a kapuban, és átölel, és együtt megyünk be.

Nézi babaarcom ostobán a repedést, belezuhant egész felnőttkorom, apa arcélének árnya a csipkefüggönyön. Összeillesztem a képet, a fehér babatestek foltja szívalakot formáz a melle előtt.
A betegség pár év múlva vitte el, anya elköltözött a múltból, kapcsolatok és rendszerek dőltek meg, sunnyogtak át egy másikba, hitványultak el, csaltam, csaltak.

A karszéket eladtuk még ’79-ben a szobabútor többi tagjával együtt, elemes Rékát vettünk helyette. Elment a kihúzható epedás ágy, amin tilos volt szaltózni, az opálüveglapos, beépített olvasólámpával együtt, a vitrines könyvespolc, a politúros asztal. A kis félszekrény megvan még anyánál a szuterénban. Új helyén már sosem nyitom ki. Ujjaim emlékeznek a kerek tollú kulcs hűvösére, az apró rozsdamaródás érdességére, az ellenállásra, ahogy a zárnyelv bemozdul, a feszes pattanására, amikor megérkezik, s hogy az ajtó jobb szárnya nyirkos időben mindig megszorult, olyankor térddel kicsit meg kellett nyomni.

wood-511040_1280